Roža Jodal, Jódal Rózsa (Sečanj, 1939 – živi i radi u Novom Sadu. Objavila je osam knjiga – tri romana, tri zbirke novela, dve zbirke priča i zbirku književne kritike u izdanju novosadskog „Foruma”. Priča “U bioskopu” četvrta je u njenom ciklusu na korzoportalu. Prevod sa mađarskog: Tamaš Fišer i Gordana Stojaković, uz autorkine ispravke. Foto: Igor Bartolec
Pokretna vrata.
Ukipila se ispred njih. Čeka da kroz njih prvo uđe sin, a posle njega Ildiko. Nije da do sada nije prolazila kroz istifrustrirajući lavirint, ali to je bilo tako retko… i uvek uz veliko lupanje srca. Dešavalo se već da ne izađe na vreme iz „kruga“, pa na kraju mora još jednom da prođe teskoban, naizgled beskonačan proces. U poslednje vreme se često oseća kao da je u spirali.
Kolika prostorija! Bila je već ovde, tu je sa sinom kupila mobilni telefon. Prvi telefon joj ni telo ni duša nisu tražila, ali već na toliko zvaničnih mesta traže broj mobilnog. Ne interesuje ih broj fiksnog telefona. Nije prihvatljiv za „sistem“. Ni u apoteci nije trebao, gde je želela da se učlani kao redovan kupac -„korisnica“ lekova po povoljnoj ceni, koje joj je prepisao lekar.
Malo se sramila, kako zadivljenim očima gleda oko sebe, kao u pesmi seoska devojka u Pešti, pa je spustila pogled.
-Gde je bioskopska sala? – zapitala je, hrabreći sebe, hrapavim glasom.
-Ovde u Promenadi ima sedam bioskopskih sala. Sve su na drugoj etaži.
-Ići ćemo pokretnim stepenicama – umirivali su je mladi, oduševljeni posetioci bioskopa, pozorišta i koncerata.
O, da. Dok se njen muž nije razboleo i umro, oni su redovno odlazili u pozorište. Bili su naravno pretplatnici. Četvrti red, peto i šesto sedište zdesna. Poslednji put kad je kupila sezonsku kartu, tražila je dva reda ispred, jer je Đuri sve slabije čuo.
Pokretne stepenice su bile poznate. Počela je u sebi da se kikoće, setivši se kad su se u gradu još smatrane za novinu, a samo su Uzor i Bazar, tadašnje velike robne kuće, bile opremljene njima, te dok su joj sinovi bili malecki, uzrastom za vrtić, satima su se ushićeno vozikali pokretnim stepenicama gore-dole.
-Sećaš li se? – zapita iznenada, jer se setila, kako je onomad kod ulaza na prvi Bazarov sprat bila postavljena mašina u obliku Dizni junaka, u koju su deca kupaca mogla da sednu, a nakon ubacivanja sitnog novca mali putnik je dugo jahao Paju Patka. O, koliko su sitnog novca progutale te mašine! I koliko je njihovog „važnog vremena“ otela ta igra, koja se njima, odraslima, činila nebitnom.
-Čega?
-Ma ničega – odbacila je taj fragment sećanja. Karči bi se sigurno sramotio pred devojkom, ako bi pomenula ondašnja detinjarenja.
Kad je stigla na sprat, sin je pružio ruku, no nije bilo potrebe, mladalački spretno je dosegla pod. Kao nekad.
Njih dvoje, znajući put, odoše pravo ispred blagajne.
Ljudi su čekali u dva reda, a sa strane posvuda su bili kiosci. Nudile su se kokice, pića, slatkiši, bižuterija, šta sve još nisu prodavali! Većina prolaznika je, stežući poprilično velike kese sa kokicama, nagrnu prema sali. U prvom trenutku nije mogla da napravi razliku među mnogobrojnim izlozima. Zašto nisu napisali naprimer „Blagajna“?
Pokraj neobeleženih mesta, vrata i prolaza krenuli su napred. Uznemiravao ju je sumrak, koji je prelazio u mrak. Zašto ovde nema boljeg osvetljenja?
U bioskopskoj sali, koja joj se činila kolosalnom, najpre ju je preplavio sumrak. Spotičući se pratila je mlade uz stepenice.
-Gde se ovde vidi broj na stolicama?
Ildiko odmahnu na nešto sićušno u gornjem desnom uglu.
-Ovde.
-No, ja ga sigurno ne bih primetila!
Nije razumela zašto je još mrak, ako publika već pristiže. Istina, u kolopletu čudesnih boja reklame već grme o besprekornosti kvaliteta i efikasnosti proizvoda koje reklamiraju, zatim i o ovonedeljnim premjerama filmskih projekcija. U prvom trenutku je mislila da je već počeo film za koji su kupili karte i čudila se kakve su to gluposti na platnu. Ništa od onoga, na šta se, pročitavši kritike o filmu, spremila.
Sigurno celih pola sata je trajala ova vrsta dopunskog programa.
Postala je nestrpljiva. Znala je da je ovo trosatni film. Bože, kad će se ovo završiti?
Posle se čudila, kako su redovi stolica toliko praznjikavi. Da li je moguće, da je samo ovoliko malo ljudi zainteresovano za, do besvesti reklamiran Skorcezeov film, nominovan čak za dvanaest Oskara?
Posle je bila opčinjena akcijom. Nezaustavljiva pohlepa je mana koja ljudima oduzima svako saosećanje. Glavni glumac Robert de Niro tumači markantnog, nijansiranog, sugestivnog, ali ipak usklađenog lika.Znao je da utiče na prilično labilnog brata od strica, koga je kreirao Leonardo di Kaprio, tako da se on privikava na sporo trovanje svoje lepe, naizgled ljubljene žene, i sve to kao zamaskirani medicinski tretman.
Iznenada ju je pritisnula potreba da ide u toalet. Bila je usplahirena. Zar ponovo počinje? I pored toga što je jutros popila Detrusitol?!
Na platnu su se vrteli događaji. Žena je sve slabija. Sa nadom čeka isceljenje od svog voljenog muža, kojoj s „ljubavlju , i sa puno „požrtvovanja“ redovno ubrizgava nove (lažne) doze “insulina“.
-Koliko dugo mogu još da se suzdržavam? – Stisnula je zube i bešiku.
Na serijske smrti već i javnost obraća pažnju. Kada i njena voljena majka umire, žena indijanskog porekla unajmi detektiva. Međutim, detektiv biva ubijen.
Događaji se zgušnjavaju. Jedna sahrana smenjuje drugu.
-Ovaj moj osećaj postaje sve nepodnošljiviji. – Teška srca se vrpoljila na stolici.
Kako je ovde upečatljiv de Niro! Detaljno, sugestivno opisuje svom rođaku, kako će nakon „prirodne“ smrti svoje supruge, naslediti čitavo bogatstvo, a di Kaprio mu slepo veruje. Odano ljubi i “leči“svoju predivnu suprugu, čak vodi i ljubav s njom, mada mu se čini da ona već polako umire.
Od muke počinje da se znoji. U poslednje vreme uvek isto! Od kad je naglo počela da stari, to postaje sve češće. I sve gore…Koliko još može da traje projekcija?!
Organi vlasti započinju ispitivanje. Previše je tih mešanih brakova sa Indijankama koje su naslednice zemlje koja je odjednom postala vredna. I te kako vredna! Belac ovde jedino brakom može postati vlasnik te kapitalno vredne zemlje.
Nema priče. Mora da pođe. Kakva sramota! Prisetila se, kako su izlazna vrata nekako sdesna, duboko ispod njih.Ne, neće reći svojima. Nije ona dete, znaće sama da izađe.
U mraku ne vidi brojke na svom ručnom satu. Svoj novi mobilni još ne sme da koristi van kuće, jer se plaši da može da joj ispadne iz ruke.A bez naočara ne bi ni mogla da kucka po njemu. Pri tom, kako je navikla, njoj treba glatka površina da ga koristi. Površina stola ili nešto slično, inače joj „ne ide od ruke“. Nije ga ni ponela sa sobom. Naslepo pođe stepenicama na dole. Nekada davno u pozorištu ova jeza za nju bila igrarija. Ali, nije ni bilo potrebe… Samo ponekad. U poslednje vreme.
Ovaj mrkli mrak! Kao da se obrušio na nju. Jedva vidi gazišta stepenica. Grčevito se drži za naslone sedišta. Tako ih je puno! Visoko su sedeli. Iznenada joj se učini, da je jedno stepenično gazište – nestalo! Između dva gazišta – jedan procep zjapi! Ona ga bar tako doživljava. Možda mu samo nedostaje metalni ivičnjak? Cipelom opipava, klizi tamo-amo, nasumce traži po itisonu, ali ne nalazi rešenje. Njena ispružena ruka baza po zidu oslanjajući se na tapaciranu površinu, pokušavajući nekako da se spusti, ali u obnevidelim očima ovo je samo zastrašujući mrak.
Neko joj iznenada zgrabi ruku.
-Dođite!… Sad zakoračite!
Uzdrhtalog srca, slepo se pokorava. Čini joj se kao večnost, dok se ne spuste, i dok neko ne odškrine izlazna vrata.
Konačno: svetlost!
Škiljeći zaslepljenim očima, kao ukopana stoji u velikoj praznini.
Ogromni prostori, hodnici i nigde nikog. Cupka od muke i sve više steže bešiku. – Joj, samo da se ne obrukam! Samo još malko. Samo malkice – podstiče sebe.
-Zašto se nisi javila? – zagrli je sin.- Tako me je poneo film, da nisam odmah primetio, da si nestala.
Vodi je sigurnim rukama..
Uleće u WC kabinu. Kakvo olakšanje! Brizne u plač.
-Gospode! Hvala! Hvala što me ne ostavi u sramoti!
Opuštenog lica izlazi kasnije napolje, osećajući, kao da je izvojevala neku pobedu.
Nema Karčike.
Opet je hvata panika. Pa gde je? Šta je moglo da se desi? Možda mu je pozlilo?
A oko nje je opet beskrajno Ništa. Možda je već ponoć, nigde žive duše.
Osvrnu se desno-levo, nemajući pojma gde je, na koju stranu bi trebalo da krene. Siva prostranstva, velike sive glatke površine, skriveni izvori svetlosti. Ona je negde u njihovom središtu kao mali izgubljeni mrav.
Konačno ugleda jednog čoveka.
-Da niste možda videli jednog mladog čoveka da je ovde izašao? – upita nesigurno, sa nadom.
Osoba joj uzvrati upitni pogled, kao da premišlja, pitajući se s kakvom namerom mu se mogla obratiti? Hm. Sumnjivo.
-Da… Behu ovde – gleda u nju vučijim očima, ne pomerivši se od nje.
Konačno se pojavi Karčika i oni se došunjaju na svoja mesta.
Ma kakvi na svoja mesta! Ona, vala neće da prolazi ponovo kroz ta potucanja, penjući se nesigurno u visinu.
-Sešću ovde u prvi red. Ako ništa drugo, ovde se osećam najbezbednije.
Karči uskoči pored nje, ali ona ga nonšalatno posla dalje.
-Ti samo sedi na svoje mesto pored Ildiko. Dovoljno je što ja ovde istežem vrat.
Karči ode, a nju preplave sećanja.
Pre koliko godina to beše? Još je devojčica, sedi u uprvom redu malog bioskopa svog rodnog gradića sa strina Katom i zanesenim, širom otvorenim očima upija Prohujalo sa vihorom. Kakva sreća! Ipak su se domogli karata za prvi projektovani film na velikom platnu, u boji – u svom gradu. Do karata za koje su ljudi nedeljama stajali u redu. Karta je bila skupa. Njen stric je samo supruzi kupio kartu, a njeni roditelji njoj, svojoj jedinici. Ne treba propustiti ništa što je dobro. Istina, imaju sedišta u prvom redu, a film je baš dugačak, ali nema brige! Vrat joj se sasvim ušinuo a onda boli danima, ali ona konačno može videti kako u čitavom gradu oživljavaju likovi rado čitanog bestselera Margaret Mičel, Prohujalo sa vihorom. Debela Mami, prelepa Vivijan Li – u ulozi Skarlet i Ešli, joj, Ešli, tako vitki, plavi, produhovljeni Ešli koji obara s nogu. Hilda, njena prijateljica je zaljubljena u očaravajućeg srcolomca, tankih brčića, Klerka Gebla iliti Reta, beskrupuloznog šarmera i karijeristu, ali ona se samo Ešliju divi, Ešliju koji je često nedostupan, prefinjen, mističan i samo se usuđuje da se izdaleka divi raskošnoj Skarlet O’Hara. Da čovek svisne.
Zatim se vrati na potresni kraj Skorcezeovog filma.
Film se završi u pola dvanaest noću.
-Tako se radujem što sam ga vidala – nadahnuto reče mladima, dok ih masa nosi iz robne kuće u kojoj se kriju bioskopske sale. Toga dana oni su poslednji posetioci projekcije.
Kod izlaznih vrata zapodenu raspravu. Popodne je predložila mladima da posle projekcije filma odu dalje, u neku kafeteriju, ili da plešu negde sa svojim društvom. Ona ima godišnju penzionersku autobusku kartu, ne mora da brine za povratak kući. Međutim, posle ponoći već nema autobuskih linija u njenom pravcu. I da ih i ima, pitanje je, da li bi svojim sve slabijim vidom izašla na pravoj stanici. Već se jednom izgubila, to jest pošla dalje, jer nije prepoznala stajalište. To je zaista bilo strašno! Ko bi pomislio da će projekcija ovako da se oduži.
-Ići ću sama taksijem. Ja plaćam. Nema problema. Vi slobodno idite svojim putem.
-Ne. Jako je kasno. Ovo je zaista bio film maratonske dužine.Pođimo ipak zajedno
kući. Ildikina kuća nam je usput – odluči sin i pozva taksi.
-Bilo je to sjajno iskustvo – zaključila je zadovoljno, sedeći već u taksiju. – Za mene to neobično veliko putovanje… Suze joj naviru na oči.
– Ne ljutite se što sam vas opteretila. Najmanje trideset, ali biće da je trideset pet godina prošlo od kad nisam bila u bioskopu. Poslednji put, kad sam do Arene dopratila Akoša, sina našeg sinovca, onomad dečaka predškolskog uzrasta, koji je kod nas bio na raspustu. Akoš je već oženjen i ima jednu devojčicu – reče okrenuvši se prema Ildiko… Kad sam pročitala u novinama da će biti projekcija reklamiranog filma, jednog od mojih omiljenih reditelja, i da u njemu nastupaju meni još poznati, odlični glumci, obuze me neka čudna, odavno potisnuta želja da još jednom idem u bioskop. Zaista se ne ljutite?
Oni umorno odmahuju glavom. Očigledno ne razumeju zašto bi sve ovo moglo toliko da joj znači.
–Arena još uvek postoji? – seti se odjednom malog bioskopa patinastog sjaja, u koji je
toliko puta išla sa suprugom, a kasnije sa decom.
Odmahivaju glavom.
-Navodno je srušen. Ili pretvoren u nešto drugo.
Odmagliše u noć. Ponoć je.
Jódal Rózsa: Moziban
A forgóajtó.
Lecövekel előtte. Megvárja, hogy először a fia, majd Ildikó lépjenek be rajta. Nem, mintha nem járta volna végig már néhánynak zavarba ejtő útvesztőjét, de olyan ritkán… és mindig olyan szívdobogva. Megesett már, hogy nem lépett ki idejében a „végállomáson”, és még egyszer végig kellett izgulnia a végtelennek tűnő körforgást. Mostanában sokszor érzi magát körforgásban.
Mekkora terem! Járt már itt, itt vásárolták meg a fiával a mobilját. Az első mobilt, amit nem kívánt se teste, se lelke, de már annyi hivatalos helyen kérik a mobilszámát. A vezetékes telefonszámára nem kíváncsiak. Nem veszi be a „rendszer”. A patikában sem kellett, ahová be szeretett volna tagosodni, hogy állandó ügyfélként, „kártyatulajdonosként” olcsóbban vásárolhassa meg az általános orvosa általhavonta kiírt gyógyszer készletét.
Kicsit szégyellte, hogy olyan ámuló szemekkel bámul körbe, mint a falusi kislány Pesten, hát inkább lesütötte a szemét.
-Hol a moziterem?- kérdezte, megemberelve magát, reszelős hangon.
– Itt, a Promenadában hét moziterem van. Mind a második emeleten. Majd mozgólépcsőn megyünk. – nyugtatták meg a fiatalok, akik lelkes mozi-, színház-, és hangversenylátogatók.
Ó igen. Amíg meg nem betegedett és meg nem halt a férje, ők is rendszeresen jártak színházba. Bérletük is volt. Negyedik sor, ötödik és hatodik szék jobbról. A legutóbbi bérletvásárláskor ő kérte két sorral előrébb a helyjegyeket, mert Gyuri már egyre gyengébben hallott.
A mozgólépcső ismerős volt. Kuncogni kezdett magában, mert eszébe jutott, hogy amikor még újdonságnak számított városukban a mozgólépcső, s csakaz Uzor és a Bazár nagyáruházak szerelkeztek fel velük, akkor még óvodás fiai néha lelkendezve össze-össznevetgélve időtlen időkig le s fel vitették magukat vele.
-Emlékszel? –kérdezte hirtelen, mert eszébe jutott, hogy a Bazár első emeletének bejáratához egy Disney-figurát formázó automatát helyeztek, amelybe beleülhettek a vásárlók gyerekei, s apró fémpénzek bedobása után az automata Donaldkacsa percekig lovagoltatta kis utasát. Ó, mennyi aprópénzüket nyelték el akkoriban azok az automaták! S mennyi „fontos idejüket” rabolta el az oly feleslegesnek érzett játék.
-Mire?
-Á, semmi – hessegette el az emlékfoszlányt. Karcsi talán szégyellné már a lány előtt ezt a gyerekes emléket.
Felérve fia a kezét nyújtotta, de nem volt szükség rá, emeletet érve fiatalosan, fürgén ugrott fel a padlatra. Mint régen.
Azok ketten, jól ismerve az irányt, mentek egyenesen a pénztár felé.
Az emberek két sorban várakoztak, s közbül annyi kioszk. Pattogatott kukoricát, üdítőt, édességet, csecsebecséket, miegymást árultak. A legtöbb elhaladó jókora „kokicás” zacskót szorongatva trappolt a terem felé. Ő első pillantásra nem is tudott volna különbséget tenni a sok egyformának tűnő ablaknyílás között. Miért nem írják ki, hogy „Pénztár”?
Homályos közökön, átjárókon, beugrókon át haladtak előre. Zavarta a sötétbe hajló félhomály. Miért nincs itt nagyobb kivilágítás?
Az első pillantásra óriásinak érzett moziteremben is elsőnek a homályt érzékelte. Botladozva haladt utánuk egyre feljebb a lépcsőkön.
-Hol látjátok ti itt a székszámokat?
Ildikó bökött rá a zsölye jobb felső sarkában egy pirinyó valamire.
-Itt.
-No, én ugyan észre nem venném!
Nem értette, miért van máris sötét, amikor a közönség csak most kezd beszivárogni. Igaz, a reklámok már harsogva, színes forgatagban hirdették csodás, csalhatatlan minőségű és hatékonyságú termékeiket, majd előzetesek következtek a héten vetítendő következő filmekből. Az elsőről azt hitte, hogy az már a film, amire jegyet váltottak, és csodálkozott, hogy olyan badarság. Egészen másról szól, mint amire felkészült.
Teljes fél óra telt el efféle töltelék-műsorokkal.
Türelmetlenkedni kezdett. Tudta, hogy hosszú, háromórás film. Mikorlesz ennek vége?
Azon is csodálkozott, hogy olyan foghíjasak a széksorok. Egyennyire agyonreklámozott, tizenkét kategóriában Oscar-díjra jelöltScorsese-filmre mindössze ennyien lennének csak kíváncsiak?
Aztán magával ragadta a cselekmény. A fékezhetetlen kapzsiság, kapariság, amely minden együttérzést kiöl az emberekből. Robert de Niro erőteljes, árnyalt, szuggesztív játéka, amellyel annyira hatni tud amúgy is nyilván elég labilis jellemű unokaöccsére, akit Leonardo di Caprio alakít, hogy az vállalni tudja saját, látszólag szerelemmel szeretett szépséges felesége lassú, gyógykezelésnek álcázott mérgezését.
Váratlanul vizelhetnéke támadt. Megriadt. Már megint kezdődik? Pedig bevette reggel a Detrusitolt.
A szélesvásznon peregtek az események. A feleség egyre gyengül, s reménykedve várja szeretett férjéről a gyógyulást ígérő újabb „Insulin” adagokat.
„Meddig bírom visszatartani?”–Összeszorította a fogát és azáróizmait.
A sorozatos halálesetekre már a közvélemény is felfigyel. S amikor édesanyja is elhuny, az indián feleség detektívet fogad. A detektívet azonban megölik.
Sűrűsödnek az események. Egyik temetés követi a másikat.
„Ez a csikarás már egyre tűrhetetlenebb.”Elszoruló szívvel, fészkelődve várakozott.
Milyen meggyőző ez a de Niro! Hosszasan ecseteli, hogy a „legális” haláleset bekövetkeztével mekkora örökség várna az unokaöccsre, s az vakon hisz neki. S di Caprio valóban megnyugtatóan csókolgatja, még szeretkezik is a már haldokolni látszó gyönyörű feleséggel.
Kínjában izzadni kezd. Újabban mindig ez a nyavalya.Amióta rohamosan öregedni kezdett, egyre gyakoribbá válik. Meddig tarthat még a vetítés?
A hatóság már faggatózni kezd. Túl a sok a hirtelen értékessé vált földterület indián asszonyaival, a terület egyedüli örököseivel kötött vegyes házasságok száma. Fehér ember itt csak házassággal juthat a kincset érő földhöz.
Nincs mese, ki kell mennie. Micsoda szégyen!Emlékezett rá, hogy a kijárati ajtó valahol jobbról van, mélyen alattuk. Nem, nem szól az övéinek. Nem gyerek, kitalál maga is. A sötétben nem látja karóráján a számokat. Az új mobilt házon kívül még nem meri használni, még leejtené. S szemüveg nélkül úgysem tudna rajta kattintgatni. Meg ahhoz, hogy használni tudja, neki egy sima felület kell. Asztal, vagy valami más, különben nála nem „funkcionál”. Nem is hozta magával.Vaktában elindul a lépcsőn lefelé. A színházban, valaha, ez gyerekjáték volt. Meg nem is volt rá szükség. Olyan gyakran.
Ez a mélysötét! Mintha maga az éjszaka szakadt volna rá. Alig látja a lépcsőfokokat. Görcsösen kapaszkodik a széktámlákba.Olyan sok van belőlük! Egészen magasan ültek. Váratlanul úgy tűnik, hogy az egyik lépcsőfok –eltűnt! Két lépcsőfok között –egy űr tátong! Ő legalábbis annak érzékeli. Vagy csak a lépcső szélét jelző fémcsík hiányzik róla? Cipőjével kaparászik, csúszkál, keresgél a szőnyegen, de nem talál megoldást. Karját hosszan kinyújtva átbotladozik a fal mellé, s most a kárpitozott falba kapaszkodva kísérel meg valahogy lejutni, de vaksi szemeivel csak a felismerhetetlen, félelmetes sötétet érzékeli.
Valaki váratlanul karon ragadja.
-Jöjjön!…Most lépjen egyet!
Vakon, zakatoló szívvel engedelmeskedik.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire leérnek, és résre nyitják előtte a kijárati ajtót.
Végre : fény!
Káprázó szemmel, hunyorogva áll a nagy semmiben.
Hatalmas terek, folyosók, és sehol senki. Topog kínjában és még jobban összeszorítja a záróizmait. „Jaj, csak szégyenben ne maradjak!” Még egy kicsit! Még csak egy icipicit! – biztatja önmagát.
-Miért nem szóltál? –áll meg mellette a fia és átöleli.- Maflán úgy belemerültem a cselekménybe, észre sem vettem mindjárt, hogy eltűntél mellőlem.
Biztos kézzel vezeti.
Szinte bezuhan a fülkébe.Micsoda megkönnyebbülés. Sírva fakad. „Istenem!Köszönöm! Köszönöm, hogy nem hagytál megszégyenüli!”
Kisimult arccal később úgy jön kifelé, mintha egy győztes csatán lenne túl.
Karcsi sehol.
Megint rátör a pánik. Hol van? Mi történhetett? Rosszul lett?
S körülötte megint a félelmetes nagy Semmi. Éjfél lehet már, sehol egy lélek.
Nézelődik jobbra, balra, halvány fogalma sincs, hol van, merre kellene elindulnia. Hatalmas szürke térségek, nagy, szürke, sima felületek, rejtett fényforrások. Ó valahol a közepükben, mint egy pici, elveszett hangya.
Végre megpillant egy embert.
-Nem látott innen egy fiatal férfit kijönni? – kérdezi reménykedve, bizonytalanul.
A másik kérdőn néz vissza rá, mint aki azon tanakodik, vajon milyen szándékkal fordulhatott hozzá. Hm. Gyanús.
-De… Voltak erre –nézvele farkasszemet, s nem mozdul a közeléből.
Végre feltűnt a fia, s ők visszalopakodnak a helyükre.
Illetve dehogy is oda. Ő ugyan még egyszer oda vissza, a bizonytalan magasba, nem botorkál!
-Ide ülök az első sorba. Itt legalább biztonságban érzem magam.
Karcsi melléhuppan, de nagylelkűen továbbküldi.
-Te csak ülj vissza a helyedre Ildikó mellé. Elég, ha én meresztgetem itt nyakam.
Karcsi elmegy, őt pedig elárasztják az emlékek.
Hány éve is? Még kislány, s ő ott ül szülővárosa kismozijában a legelső sorban, és ángyikájával , Kató nénivel az Elfújta a szelet issza magába elkerekedett, elbűvölt szemekkel. Micsoda szerencse! Mégis kaptak jegyet erre a városban először vetített szélesvásznú színes filmre, amelynek mozijegyeiért hetek óta sorban áll a jónép. Drága a jegy. A nagybátyja csak a feleségének vett egyet, s a szülei is csak neki, az egykéjüknek. Ne maradjon ki semmi jóból. Igaz, hogy csak az első sorban kaptak helyet erre a hosszú-hosszú filmre, de sebaj! A naka majd kitörik, s utána napokig sajog, de ő végre megelevenedni láthatja az egész városban rongyosra olvasott bestseller, Margaret Mitchell Elfújta a szelének szereplőit. A kövér Mammyt, a szépséges Vivien Leigh-t Scarlett szerepében és Ashleyt, jaj Ashleyt nyúlánkan, szőkén és olyan átszellemülten, hogy megvesztőle az ember. Hilda barátnője a vékonybajuszú, szívdöglesztő Clark Gableért rajong, vagyis Rhettért, a gátlástalan sármőrért és sikeremberért, de ő csak Ashlyért, aki olyan távoli, finomlelkű, titokzatos, és csak messziről mer rajongani a gyönyörű Scarletg O’Haráért.Ó, bele lehet ebbe halni…
Aztán visszazökken a Scorsese-film megrázó végkifejletébe.
Éjjel féltizenkettőkor ér véget a film.
-Úgy örülök, hogy láttam! –lelkendezik a fiatalonak, mialatt kisodródnak a mozitermeket is magába szippantó nagyáruházból. Aznap ők az utolsó látogatók.
A kijáratnál tanakodni kezdenek. Délután még ő ajánlotta a fiataloknak, hogy menjenek majd tovább, kávéházba, vagy táncolni a társaikkal. Neki éves nyugdíjas buszjegye van, nem gond hazamennie. Éjfél után azonban már nincs arra buszjárat. S ha lenne is, kérdés,hogy ilyen sötétben az egyre gyengülő látásával a megfelelő buszállomáson szállna-e ki. Egyszer továbbvitette magát, mert nem ismerte fel a megállót. Szörnyű volt! Ki gondolta volna, hogy ilyen sokára ér véget a vetítés.
-Majd külön taxiba szállok. Én fizetem. Nem lesz semmi baj. Ti csak menjetek egy másikkal.
Azok összenéznek, sietve meghányják, vetik a dolgokat.
-Nem. Nagyon késő van.Ez valóban maratoni hosszúságú film volt. Menjünk csak együtt haza. Ildikót útközben kitesszük a házuknál – határoz a fia és taxit hív.
– Nagy élmény volt! – lelkendezik ismét, már a taxiban. – A film is, s ez egész… számomra már szokatlan nagy kiruccanás… – Könnybe lábad a szeme . – Ne haragudjatok, hogy így rátok lőcsöltem magam. Legalább harminc, de lehet, hogy márharmincöt éve is annak, hogy nem voltam moziban. Legutóbb akkor, amikor az Arénába kísértem el az éppen nálunk nyaraló Ákost, unokaöcsénk óvodás korú kisfiát.Ákos azóta már nős, egy kislánya van – fordul Ildikó felé…S amikor elolvastam az újságban, hogy egyik kedvenc rendezőm, és az általam még ismert kiváló színészek alakításával játsszák ezt az annyira beharangozott, Oscar-díjra jelölt filmet, elfogott valami furcsa, rég elnyomott vágy – hogy egyszer még elmenjek a moziba. Ugye nem haragszotok?
Fáradtan rázzák a fejüket. Nyilván nem is értik, neki mindez miért jelenthetett olyan sokat.
-Létezik még az Aréna? – jut eszébe váratlanul, s felrémlik előtte a poros-patinás kis mozi ott a postaépület mögött, ahová valaha annyit járt a férjével, és később a gyerekeivel.
Megrázzák a fejüket.
-Állítólag lebontották. Vagy átminősítették valami mássá.
Továbbsuhannak az éjszakában. Éjfél van.