Roža Jodal, Jódal Rózsa (Sečanj, 1939 – živi i radi u Novom Sadu), prozna spisateljica, prevođena, nagrađivana. Objavila je osam knjiga – tri romana, tri zbirke novela, dve zbirke priča i zbirku književne kritike , sve u izdanju novosadskog „Foruma“, koji će biti i izdavač njene nove knjige koja se očekuje, a čiji omot je uradio Igor Bartolec. Priča “Kad nestane snage” treća je u ciklusu koji objavljuje korzoportal. Prevod sa mađarskog:Tamaš Fišer i Gordana Stojaković. Foto: Jelena Kovaček Svetličić
Bila je na sredini stepenica kada je odjednom osetila da više ne može dalje da u ruci drži kantu do pola punu taloga od kafe. Izmače joj iz ruku i ivicom stepeništa se izli gusti crni sok iz kofe, zalivši stepenište i terasu. Uhvatila se za gvozdenu ogradu stepeništa i zurila ispred. Ovo se njoj nikad nije desilo. Za stari par, koji je stanovao na prvom spratu njihove kuće, bezbroj puta je odnela soc koji je u dve kante skupljala, a koji se tokom vremena skamenio. Dole bi ga vodom natopila i velikom drvenom kašikom za pravljenje pekmeza promešala pa sipala u kraj zakorovljene bašte. Kako se talog od kafe činio težim, tako su njeni posrćući koraci po bašti bili sve kraći, a ružne, nove gomile smeđe mase sve bliže mestu stanovanja.
Gledala je prosutu kafu i odmah našla rešenje problema. U drugoj kanti kao da je mnogo više vode. „Sjuriću to i preliti prethodni talog“. Ispostavilo se da je mnogo više soca nego što se činilo, te da je ogroman pljusak ne samo preplavio stepenice, već je usput poprskao i limun žuti zid koji je polako počeo da bledi.
Stajala je nepomično i razmišljala.
Volela je ovaj, čak i od nje stariji, bračni par. Nekako su je podsećali na stričeve i tetke. Dok se bezbrižno šali tetka Magduš bi joj ponekad, uz kafu, ponudila i slatko od dinja koje je podsećalo na tetkino slatko, koje bi, dok je bila devojčica, pomagala da se napravi. Oduševljeno je sitno seckala kriške od lubenice i zabadala iglu za pletenje u zelene orahe. Što je to bila dobra zabava! A tek gustirati to zimi! Kao med braon gusti sok od oraha i one providne zlatno-žute kriškice dinje…
Žalila je dvoje staraca koji su tada već retko skupljali hrabrost da siđu sa sprata, a starac se i gore kretao sa štapom. Ona će im pomoći. Nije joj teško. Da se obavi kupovina – naime tu su kolica za kupovinu – plaćanje njihovih mesečnih računa i ostalo. Osećala se tako snažnom!
Napeto je zurila u taj tamni pljusak koji se ispred nje činio beskrajnim i koji je tiho ali nezaustavljivo tekao sa stepenice na stepenicu i širio se kao tamno jezero po ogromnom betonskom platou terase. I oni združeni bokori ruža od kafe na zidu! Kako će ona sve to očistiti?
Krenula je dalje i papuča joj se omakla u blatu i ona je pala niz stepenice. Na sreću nije bilo previše visoko. Sedela je u bućkurišu, u glavi joj je zujalo a u ušima bubnjalo. Sedela je. Trebalo je ustati, ali kako? Ova jednostavna automatska operacija – naime samo bi trebalo poskočiti kao u drugim prilikama iz sedećeg položaja – iznenađujuće se činila neizvodljivom. Boleli su je kukovi, zadnjica i kičma. „Ajde sad“! hrabrila se. „O-ruk“! Desnom rukom uhvatila je gvozdenu ogradu, grčevito je stežući … ali sto na terasi se činio tako daleko. Duboko je disala, skupljala snagu a u međuvremenu se molila.
„Da ti pomognem?“- pitala je u čudu tetka, stojeći nemoćna na vratima sprata.
Bila je toliko smetena i zadihana da nije mogla da odgovori, samo je blago odmahnula glavom. Samo još to nedostaje da se desi i da se tetka Magduš nasanka niz stepenica.
Kad bi mogla da podigne torzo. Kad bi se jednim snažnim odrazom dočepala ćoška stola … Samo je sedela i hvatala vazduh. Imala je osećaj da je nestalo vazduha. Iz betona je izbijala hladnoća i prodoran miris kafe.
Iznenada je osetila da već stoji. Čvrsto se držala za mušemu na zelene kocke, na stolu. Joj, samo da ga ne svuče na „džem od kafe“! Ispravljala je leđa. Svaki delić je boleo ali je – mrdala! Ništa nije slomljeno!
Obuzela ju je radost. Bez osvrtanja – samo fali da se sad oklizne na terasi – samo je mahnula rukom. Možda će tetka Magduš primetiti. Ako ima naočare.
Pažljivo, nesigurno, kao da korača kroz gustu morsku travu, krenula je ka svojoj kuhinji. Nije je bilo briga što će sa papučama da unese prljavštinu. Ni do čega joj nije stalo, osim da se reši kafe. Ponela je kofe sa sobom. Nije ih spustila u kadu, jer u tom slučaju kako bi ih izvadila pune vode? Osećala je da za to nema snagu. Poređala ih je pored kade i tušem ih napunila vodom do četvrt i do polovine.
Prvo je polila vodu po terasi. Mnogo, mnogo kanti vode. Tekla je sad u baštu na nerascvetali žbun nezaboravka i rizome narcisa koje je već prekrilo jesenje lišće. Ograda od kovanog gvožđa nije predstavljala prepreku. Zgrabila je metlu, koja je srećom bila pri ruci: na svom mestu, naslonjena na zid – i samo pomela, odgurala dole ostatke vode koji su teško nestajali.
Kasnije je otišla po još vode i krpu za pod. Jednu kantu je oprala – čak i žičanom četkom je očistila iznutra, okrenula naopako i stavila na sto na tersi. Odahnula je.
„Mogu li ti pomoći“? – ponovo je bojažljivo upitala tetka.
„Hvala, ide nekako! Uđite samo unutra, još ćete se prehladiti. Kad završim, doneću kofe gore“.
Vratilo joj se samopouzdanje. Radila je bez reči.
Prolazilo je vreme.
Najednom je osetila kao da već satima radi kao robot.
Posle grubog čišćenja terase na red su došle stepenice. Na dnu je stajala kofa u kojoj je iznova i iznova propirala krpu i brisala stepenice povremeno menjajući vodu. Prvo je istrljala ruže od kafe na zidu. Kako – tako. „Ostaće fleka, ali ne marim!“ zaključila je. Zatim i jedan po jedan stepenik, mnogo puta. Osećala je hladnoću na prstima koji su bili u svežoj vodi, već kasnije je donosila mlaku. Naravno plastični otirač je takođe postao kafen kao i hoklica u blizini, i noge od stola. Jedno vreme ih je ribala, a posle je odustala. „Za sad će biti dobro kako jeste. Ne mogu dalje“.
Vukući se odnela je prazne kante i oprostila se. Tetka je zahvaljivala u više navrata. Stric je spavao otvorenih usta. „Opet je izvadio protezu. Smeta mu, kao i meni moja“- nasmejala se sa razumevanjem.
Uvukla se u svoj stan. Svukla je natopljenu suknju. Mokre čarape je skinula i bacila na kutiju za imalin. Sedeći na ivici kade oprala je noge. „Na brzinu ću se spremiti. Na brzinu. Posle mogu da se odmorim. Mogu sebi priuštiti da kratko odspavam.“ Jednom rukom je zgrabila rukohvat kade, jer joj se vrtelo u glavi. Nije bilo lako oprati se jednom rukom, ali se radovala što joj je to uspelo.
Presvukla se i kao smrvljena ispružila se na sofi. Izmršavelom rukom podupirala je glavu na jastucima sofe.
„Kako mi je mogla ispasti kofa iz ruke“?… – mozgala je. „Jednostavno sam ostala bez
snage. Potrošena je. Potrošila se moja snaga… Da li je moguće?“
San ju je iznenada savladao, kao pokošenu.
Probudila se upo’ bela dana, oznojena.
„Nisam ugasila svetlo. Zidne lampe i luster sijaju kao u Jerusalimu. Termoakumulaciona peć je još uključena… Koliko može biti sati? Tek što je prošla ponoć?… Vreme duhova…“
Zbacila svoj jorgan sa ljubičastim cvetovima i bunovna pokušala da se seti čas ovog, čas onog. „Tako sam čudno sanjala… Kafom sam zalila stepenice i terasu…“
Mirisna kafa je bubrila iz zidova, kišni mlaz pljuštao je sa plafona i kao vodopad kuljao niz stepenice. Iz svega je izbijala vruća para koja je odisala mirisom kafe… Na zidovima i u bašti cvetale su kafene ruže i narcisi, ispod voćnjaka talasalo se jezero kafe s mlekom… Jezero kafe s mlekom! Gracilni čamci od pene ljuljaju se u njemu. Eto! Bilo je tako lepo, tako lepo za priču… Priča… Jedna priča. Priča – san… A šta je sa mnom? Gde sam ja bila u ovom snu od kafe? Da… Tu sam… Tamo stojim… Već se vidim … negde na ivici… u ćošku filma… Kao da sam htela da se okupam u jezeru od kafe, ili tako nekako… Potopiti se u njemu … u san od kafe… I nisam mogla da se pomerim! NISAM MOGLA DA SE POMERIM! I kao da me je svaki… svaki moj damar – BOLEO! Osetila sam nešto poput NAGLOG I POTPUNOG GUBITKA SNAGE!!! … Ne želim da se probudim! Ne želim da ustanem! Ne, ne i ne želim da saznam istinu! Želim da spavam! ŽELIM DA SPAVAM I NASTAVIM DA SANJAM…
Jódal Rózsa: Amikor elfogy az erő
A lépcsősor húszvalahány fokának mintegy közepénél tartott, amikor hirtelen azt érezte, nem képes tovább kézben tartani a kávézaccal félig telt vödröt. Kicsúszik a kezéből, és a lépcsőkön végigcsúszva kiömlik belőle a sűrű fekete lé, elárasztva a lépcsőfokokat és a teraszt. Megfogódzott a vas lépcsőkorlátban és maga elé bambult. Ilyen még nem történt vele. A házuk első emeletén lakó öreg házaspárnak számtalanszor levitte már a hetekig két vödörben gyűjtögetett kávézaccát, amely az eltelt időszakban rendszerint már szinte megkövesedett. Lent mindig vízzel hígította fel, a nagy lekvárfőző fakanállal felkeverte, majd a lassan elgazosodó kert végébe öntötte. Mivel egyre nehezebbnek érezte a vödrök tartalmát, ezek a kertben megtett botorkáló útjai egyre jobban megrövidültek, s a csúf barna masszaújabb kupacai egyre közelebb került a lakóházhoz.
Nézte a kiömlött kávét, s azonnal megoldást talált a „jogorvoslathoz”. A másik vödörben mintha sokkal több lenne a víz. Majd azt zúdítja rá a kiömlött „elődjére”. Úgy is tett, de közben kiderült, hogy a soknak látszó víz alatt annál több volt a zacc, s a nagy zuhany nem csak a lépcsőket lepte el, hanem telefröcskölte útközben a lassan fakulni kezdő, valaha citromsárga falat is.
Megkövülten állt és gondolkodott.
Szerette ezt az öreg – nála is idősebb – házaspárt. Valahogy a nagybátyjáékra emlékeztették. Magdus néni jóízű trécselés közben a kávé mellett néha dinnyeszlatkóval kínálta meg, ami ángyikája hajdani szlatkóira emlékeztette, amelyek elkészítésében kislány korában ő is segédkezett valamikor. Lelkesen „cakkozta” be a görögdinnye szeletkéket, a diószlatkónak készülő zölddiókba pedig kötőtűt szurkált. Ó, de jó játék is volt az akkor! Hát még nyalakodni belőlük telente! Az a mézsűrű barna diólé, meg az áttetsző aranysárga dinnyeszeletkék…
Sajnálta a két öreget, akik már elég ritkán merészkedtek le az emeletről, s a bácsi fent is bottal közlekedett. Majd ő segít. Mi az neki? Bevásárolni is –hisz ott a bevásárlókocsi – befizetni a havonta beérkező számláikat, miegymás. Olyan erősnek érezte magát!
Meredten bámulta most az eléje táruló, végtelennek tűnő sötéten hömpölygő vízesést, amely csendesen, de megállíthatatlanul folydogált le lépcsőről lépcsőre, hogy a hatalmas betonalapzatú teraszon sötét tóvá szélesüljön. S azok a csokrokba összeálló kávérózsák a falon! Hogyan fogja ő mindezt eltakarítani?
Elindult lefelé, de papucsa megcsúszott a latyakban és lezuhant a lépcsőkön.Szerencsére nem volt már túl magasan. Ült a kotyvalékban, zúgott a feje, pattogott a füle. Ült. Fel kellene állni, de hogyan?Ez az egyszerű, magától értetődő művelet – hiszen csak fel kellene pattannia, mint máskor, ültéből –
egyszeriben valahogy olyan kivihetetlennek tűnt. Fájt a csípője, a feneke, a gerince. „Na, most!” biztatta magát. „Hó-rukk!”Jobbkézzel megfogódzott a lépcső vaskorlátjában, görcsösen markolta…de a terasz asztala olyan messzinek, olyan távolinak tűnt. Mélyeket lélegzett, gyűjtötte az erőt, és közben fohászkodott.
-Segítsek? – kérdezte a néni, az emeleti ajtóban topogva nagy tanácstalanul.
Olyan kótyagos volt, s úgy fulladt, hogy nem tudott válaszolni, csak erőtlenül megrázta a fejét. Még az hiányzik, hogy Magdus néni is leszánkázzon ide melléje.
Ha meg tudná emelni a törzsét. Ha egy rugaszkodással odalendülne az asztalhoz és megmarkolhatná a sarkát… Csak ült és a levegőt kapkodta. Úgy érezte, kevés lett körülötte a levegő. A betonból áradt a hideg és az átható kávészag.
Aztán egyszer csak azt érezte, hogy állt már. Szorosan markolja az asztal sarkán a zöldkockás viaszosvászon terítőt. Jaj, csak nehogy azt is lehúzza ebbe a „kávélekvárba”! Egyengette a hátát. Minden tagja sajgott, de – mozgott! Semmije se tört el!
Elöntötte az öröm. Hátra sem fordulva – még az hiányzik, hogy most meg a teraszon csússzon el – biztatón meglengette a karját. Talán meglátja Magdus néni. Ha rajta van a szemüveg.
Óvatosan, bizonytalankodva, mintha csak sűrű hínárban lépkedne, elindult a konyhája felé. Nem érdekelte, hogy papucsával behordja majd a mocskot. Semmi más nem érdekelte most, csak a kávé eltüntetése.
Vitte magával a vödröket. Nem emelte be őket a kádba, mert akkor vízzel telve hogyan emeli ki? Ahhoz már, érezte, nem lenne ereje. Felsorakoztatta őket a kád mellett, s a tusolóval negyedig, félig töltötte őket vízzel.
Először a teraszra zúdította a vizet. Sok-sok vödörnyit. A kertbe folyt, a már virágtalan nefelejcsbokrokra és a nárciszgumókra, amelyeket már ellepett az őszi avar. A kovácsoltvas kerítés nem okozott akadályt. Söprűt ragadott – szerencsére kéznél volt, ott szobrozott a falhoz támasztva – és csak seperte, seperte le a valahogy olyan nehezen fogyó maradékot.
Aztán újabb vízért ment, és a felmosórongyért. Az egyik vödröt kimosta – még drótkefével is megtisztogatta a belsejét, s megfordítva feltette a teraszasztalra. Szusszant egyet.
-Segítsek? – kérdezte ismét, bátortalanul, a néni.
– Köszönöm, megy ez! Menjen csak be, még meghűl. Ha elkészülök, felviszem a vödröket.
Visszatért a magabiztossága. Szótlanul dolgozott.
Múlt az idő.
Egyszerre úgy érezte, már órák óta robotol.
A terasz tessék-lássék megtisztogatása után a lépcsők következtek. A vödör lent állt a mélyben, abbanöblögette újra meg újra felmosórongyot, időnként meg-megcserélve a vizet. Először a falra fröccsent kávérózsákat dörzsölte le. Úgy-ahogy. „Ez bizony foltos marad, de bánom is én!” állapította meg.Aztán egyenként, sokszor, a lépcsőket. Fáztak az ujjai a hideg vízben, utóbb már langyosat hozott. Persze a műanyag lábtörlő is kávés lett, a közelben álló zsámoly, az asztal lábai. Egy darabig törölgette őket, aztán csak legyintett. Egyelőre jó lesz így, ahogy van. Nem bírom tovább.
Vánszorogva felvitte az üres vödröket, elköszönt. A néni nem győzött hálálkodni. A bácsi tátott szájjal aludt. „Megint kivette a műfogsorát. Őt is zavarja, akárcsak engem a sajátom” mosolyodott el megértőn.
Bevánszorgott a lakásába. Csatakos szoknyáját, átázott harisnyáját lerángatta magáról, rádobta a cipőkrémes ládikára. A kád szélére ülve tövig megmosta a lábát. „Mindjárt elkészülök. Mindjárt. Aztán megpihenhetek. Alhatok is egy sort.” Félkézzel a kád fölötti kapaszkodót markolta, mert szédült. Nem volt könnyű félkézzel mosakodni, de örült, hogy ezt is megoldotta.
Átöltözött és úgy nyúlt el a díványon, mint akit letaglóztak. Lesoványodott karjával megtámasztotta fejét a díványpárnákon.
-Hogy eshetett ki a kezemből a vödör? … – morfondírozott. – Egyszerűen kiment belőlem az erő. Elfogyott. Elfogyott az erőm… Lehetséges?!
Olyan hirtelen nyomta el az álom, mint akit lekaszáltak.
Arra ébredt, hogy teljes kivilágításban fekszik, s hogy alaposan megizzadt.
„Nem oltottam el a villanyt. A falikarok, s a csillár is teljes fényében ragyog. A hőtároló kályha még mindig bekapcsolva…. Hány óra lehet? Alig múlt éjfél?… A szellemek órája…”
Ledobta könnyű, lilavirágos paplanját,s mintegy félálomban, kicsit még ott, s kicsit már itt – emlékezni próbált.
„Olyan furcsát álmodtam… Kávéval öntöztem a lépcsőket, s a teraszt… Illatos kávé bugyogott a falakból, záporozott le a mennyezetről, és vízesésként zúdult le a lépcsőkön. Minden forrón gőzölgött és kávéillatot lehelt… A falakon, s a kertben kávérózsák és kávénárciszok nyíltak és a gyümölcsfák alatt melegbarna színű tejeskávétó hullámzott… Egy tejeskávétó! Benne ringatózó karcsú tejszínhab-csónakokkal. Nahát! Olyan szép volt, olyan meseszép volt…Mese… Egy mese. Álommese… S hát én? Én hol voltam ebben a mese-kávé-álomban? Igen… Ott vagyok… Ott állok… Látom már magamat… valahol a szélén… a mozgókép legsarkában… Mintha meg akartam volna fürdeni a kávétóban, vagy mi… Megmerítkezni benne… a kávéálomban… És – nem bírtam megmozdulni! NEN BÍRTAM MEGMOZDULNI! És mintha mindenem… minden porcikám – FÁJT VOLNA!…Valami olyasmit éreztem, hogy EGYSZERRE MINDEN ERŐM ELFOGYOTT!!! … Nem akarok felébredni! Én nem akarok felkelni! Nem, nem és nem akarom megtudni az igazat! Aludni akarok! ALUDNI AKAROK! ÉS TOVÁBBÁLMODNI…