Roža Jodal, Jódal Rózsa (Sečanj, 1939 – živi i radi u Novom Sadu) prozna spisateljica, piše na mađarskom jeziku. Bila je novinarka i književna urednica u dečjem listu „ Jo Pajtaš ” (Jó Pajtás), dramaturškinja u Radio Novom Sadu. Nagrađivana. Objavljivana u antologijama na mađarskom i srpskom jeziku, u listovima na mađarskom, srpskom, rusinskom i rumunskom u Jugoslaviji, Srbiji, Mađarskoj i Rumuniji. Priču Izgubljena (Elveszve) sa mađarskog na srpski preveli Tamaš Fišer i Gordana Stojaković. Foto: Manja Holodkov
Sa srpom, makazama za rezidbu i kofom izašla je u nekadašnji povrtnjak. Usput, ispod garaže otkinula je bokor trave.
-Gde da počnem? – gledala je prema džungli koja se pokazivala ispred nje. Najpre oči su joj zastale na lozi pored kamene ograde.
– Koliko čokota još visi sa nje – čudila se. – A nedeljama je već neprestano berem.
Naprečac je krenula prema njoj gazeći zapuštenu stazu između limun trave, bokora nane i sušne livade sa lavandom. – Trebala bi i ovo ove godine da presadim. Od tebe znam da je to običaj s jeseni i s proleća. Sad je oktobar. Ovo je već jesen. Ali sunce tako peče. Nekako su se i meseci i godišnja doba „raspustili“. Kao da više ništa nije „na svom mestu“. Ni ja … Karči, kom sam ponudila da iskopa i u njihovu baštu odnese podivljale kalemljene kupine i maline, učtivo me odbio sa „drugi put ću“. U novembru ću, sad je rano. Možda je u pravu . On je muškarac. On je kompetentan. Kako si bio srećan kad si pribavio ovu posebnost. Žice na koju si privezao izdanke, labave su i zapetljane. Jedan deo izdanaka koji su se odvezali leže ovde dole u travi. Nisi vezao kanapom već nekakvom zelenom plastičnom karikom čiji se kraj može razvući i koji se završava sa dve male kugle. Pokupila sam nekoliko od onih koje su visile izdvojeno i prazno i unela ih, a sada su u kuhinji u jednoj čaši. Ali, kako se sa ovim može pričvršćivati? I gde se ova sokoćala mogu pribaviti?Nešto mi govori da si odlazio u Petrovaradin po neku hemikaliju u neku prodavnicu. Ne znam da li oni prodaju bilo šta nalik tome? Jadni kalem je i ove godine doneo par zrna koje sam na licu mesta smazala. Očigledno bi trebalo da okopam oko stabljike. Iz komposta si, mislim, godišnje prilično posipao oko njih, ali mi je ipak teško da ih sve iskopam odatle. Barem količinu jedne kante. Sećam se da si rekao kako uvek treba sa dna, sa samog dna, jer kompost je tamo već je dobro zreo… Ali uvek si ti kopao. Ne bi me ostavljao da se sa tim patim.
Kako je samo loza poletela na višnju, na drvena vrata prozorskih dasaka, crepove baštenske kućice i na rastegnute kanape za veš! Kakva fantastična divlja romantika! Kod nas na višnji rodilo grožđe!Već za tvoga života grožđe se uspinjalo, ali ti si se samo smejao tome kao dobrom vicu. Tada te već ništa nije zanimalo. Nisi ni mogao da siđeš u baštu. Ta „strmina“ od pet stepenica već je bila mnogo za tebe. Samo do terase. Odatle si mogao da razgledaš. Kako si retko izlazio, tako sam ti podigla roletne. Rukom bi obgrlila tvoja tanka ramena i prošaptala da te nečim zabavim: „Obrati pažnju!Pogledaj desno. Vidiš li kako na ćošku napreduju sa gradnjom? U našoj ulici dozvoljene su samo zgrade od jednog i po sprata ili jednog sprata sa potkrovljem, ali ovi dižu trospratnicu. Nekako su izmuvali. Na dva kućevna placa jedan do drugog. Znaš: na mestu kuća Tešenjijevih i Remelijevih. Kažu da će u njoj biti šezdeset pet stanova. Vidi, već je omalterisana. Biće to crno-belo ‘kockasta’ kombinacija.“ Nagnuo si se jedanput-dvaput, pogledao, posle te više nije zanimalo. Tada si već sve lošije video.
Eh, ubraću malo grožđa… Uh! … Šta se desilo? Tako sam se rasprostrla kao jedna žaba. Fuj. Nozdrve mi draže vlati trave. Da li sam se onesvestila? U poslednje vreme često mi se vrti u glavi. Ili sam se samo spotakla? Šta je bre ovo? Ovo jako sitno, tvrdo i na dodir grubo đubre ovde oko mene? Naravno, izrasli izdanci višnje koje sam već orezala , ali nedovoljno blizu osnove. Ili ne sve. Bašta je puna toga. Ne stižem da ga se otarasim. Kako bi se jadno drvo proširilo! Baštu zasipa svojom „decom“. Ostavio si nekoliko visokih izdanaka takođe. Obećao si Zoliki vodoinstalateru, ali on posle to nije uzeo. Ili je poneo neke od njih, a hteo je još za slučaj da se neke ne prime.Najposle ništa. Predomislio se. Ili je zaboravio. Od tada su narasli. Sada imamo tri prelepa stabla višnje. Možda će ih poseći novi gazda ako jednom prodam kuću.Ili ko zna?… Trebalo bi nekako ustati. Da pokušam da kleknem?… Naravno. Šipak. Nemam zašta da se uhvatim. Taj korov koji me okružuje suviše je mekan, nestabilan. Nema čvrstinu… Nemam ni ja. Nemam snage da se ispravim. Šta da preduzmem? Ne mogu da stignem do betona. Do ograde. Čekaj malo…A da malo povučem podlakticu unazad… Jedan lakat… drugi lakat … Možda da se oslonim na dlan. Nije dovoljno. Možda na pesnice, one su jače.Oruk! Hajmo sad: jedan đon, drugi đon. S levom nogom korak napred, zatim sa desnom.Konačno. Uspravila sam se. Ura! Jadne mi radosti! Možeš li ti da vidiš ovo odozgo? Pravi kabare.Ali nisam ništa slomila! Zamisli: ništa! Naravno, svugde je velika bujna trava. Odavno sam već kosila. Nekad je rodio tvoj grašak, zeleni pasulj, luk, paprike i puno paradajza! Celo leto smo svoje jeli. I kako je bilo ukusno! Zasadio si razne biljke tako da su celo leto rasle. Njihovo seme posebno si osušio na novinskim listovima, kako bi sledeće godine bilo svake vrste. Na sve si zapisao vrstu i još neke podatke. Ako se dobro sećam i datumi su bili na njima. Ne, nisam ni jedan bacila.Ne brini svi su tu, ali ih više ne koristim. U jednom registratoru čuvam mnogo različitih „semena“ sa podacima… Jednom ću pokazati deci. Ako posete kuću.
Na kraju već nisi ni okopavao, ni zalivao svoj paradajz. Od početka si mi zabranio da nogom kročim u „tvoju“ baštu. Rekao si mi da ništa ne diram jer radiš neke eksperimente tamo. A ja sam ipak već u poslednje vreme u potaji zalivala stabljike paradajza. Tako mi je srce lupalo da ne izađeš na tersu, baš kad sam sa prskalicom i motikom „grešila“. Jedna-dve pritke paradajza još uvek štrče iz zemlje. Rekao si da želiš da sadiš na istim mestima.Da li ti je postalo teško srušiti ih? Ili je drugi razlog? Niušta me nisi uključivao. Istina, znao si da me bašta ne zanima. Složili smo se da je to muški posao. Moje je samo cveće u prednjoj bašti i sve ostalo… Naš krug interesovanja je bio tako različit. Kako li smo ipak mogli tako dugo u miru ostati zajedno? U stvari naše unutrašnje biće ostaje večita tajna za drugog. Tja. Ni jednu moju knjigu nisi pročitao. Istina, nisam putovala u Zagreb na odbranu tvog doktorata. Strahovala sam da mi ne pozli od uzbuđenja. Srce mi je bilo već nestabilno. Ipak, u pozorište si me pratio. Na svaku premijeru. Bili smo pretplaćeni. Hteo si da me zaštitiš. Od svega. A možda i od svih? Na to si se zakleo. I ono na šta si se zakleo, ispunio si. Bio si čovek od reči. Jedan hladan, nepristupačan divovski karakter. Karakter. U sebe zaključana Tajna.
Koliki grozd! To je kasna berba. Ne sećam se imena, samo znam koliko si na njega bio ponosan, jer se radi o vrsti koju nikad ne treba prskati, a to je velika stvar. Svim našim rođacima i prijateljima dao si pelcer. Ako se dobro sećam, obradovali su mu se… One tamo više ne mogu dosegnuti, previsoko su. Ne usuđujem se da stanem na merdevine. Ako padnem i vrisnem ko će me čuti? Svi su tako daleko. A svuda okolo su zidovi od cigle. Ne mogu da vidim kroz njih, ni preko njih. I šta ako bih mogla da pogledam? Nova, nepoznata lica svuda bi zurila u mene. Ni imena im ne znam. Stanovnici naše ulice su se promenili.Naši ispisnici su ostarili, pomrli, naslednici njihovi rasprodali su porodične kuće i bratski podelili plen. Da li će ovo biti i sudbina naše kuće?
Odneću ovo na terasu. Auh, kako me bole leđa! I glava… Šta se desilo sa mojom glavom?
Hajde da vidimo šta mogu još učiniti do mraka. Kosiću malo. Prvo veliki korov. Onaj najveći. Lepo ću da ga nabacam… Šta je ovo? Gle, kiselica! Ona se zadržala. Ali rabarbara, ona je nestala. Nju sam takođe tražila prošle godine. Bila su čak tri ogromna žbuna, a od njihovih stabljika sam pravila ukusne i posebno aromatične kompote koje ste stalno hvalili. Ipak si ih uklonio. Rekao si da mesto treba paradajzu. Nekakvom novom sortom si želeo da eksperimentišeš.
Trava je ovde nekako drugačija. Zašto? Počupaću je rukom, neću kositi… Baš čudno.
Ura! To je on! Samo mali, u minijaturi. Tvoj čudesni grm koji su fotografisali tvoji sinovi i sinovac. U svakoj vegetativnoj fazi. Rekao si da je kuriozitet. I da želiš da ga proučavaš.
Od kad tebe nema od tad sam nastavila da ga čuvam. Promatrala sam kako raste, kako se cvet razvija, cveta, polagano stvaranje semena i mahuna. Ali nisam znala šta da radim sa tim.
Onda je odjednom samo isčeznuo.
Veruj mi mnogo je bolelo i krivila sam sebe zbog toga. Da li sam preterala sa zalivanjem? Ili nisam zalivala dovoljno? Zašto nisam uzela seme od njega? Možda je trebalo da ga pokažem nekom tvom kolegi, dok je još bio zdrav? Ali zaista, to je bila Tvoja Tajna! Tvoje otkriće! Kako sam ga mogla razotkriti?
Ali šta je ovo? Ova čudesna biljka ovde – raste! Ispred mog nosa. Da li su mi oči zaslepljene? Tako mi se vrti u glavi. I odjednom mi je postalo tako vruće… Toliko je velika koliko je bila na vrhuncu… i još se razvija… sve više i buja… Već je duplo veća nego što je ikad bila. Sanjam? Uobražavam?…Ludim li? Možda jer sam pala… udarila se… Šta… šta se dešava? Sve mi se vrti… Kao… kao nešto Ovako… Da li liči na tebe? Nemoguće… Osećam da padam… Jesi li to ti? Ti me sad… vučeš k sebi. Nešto… negde… vuče.. Tamo idem… dole … do tvog čudesnog cveta? Ili je ovo već… Zagrobni život…
Jódal Rózsa: Elveszve
Sarlóval, metszőollóval és egy vödörrel ment ki a hajdani veteményeskertbe.
Útközben a garázs tövéből kitépett néhány fűcsomót.
-Hol kezdjem? – nézett szét az eléje táruló dzsungelen.
Először a kőkerítés mellett futtatott szőlőn akadt meg a szeme.
-Még mindig mennyi fürt csüng róla! – csodálkozott. – Pedig már hetek óta nem győzőm szedni.
Vaktában indult el feléje, átgázolva a citromfű- és mentabokrok közötti csapásokon, s a kiszáradó-félben levő hatalmas levendulán.
-Ezt is át kellene az idén ültetnem. Tőled tudom, hogy ősszel és tavasszal szokás. Most október. Ez már az ősz. De úgy perzsel a nap. Valahogy „fellazultak” a hónapok, az évszakok. Mintha semmi sem lenne már a „helyén”.Én sem… Karcsi, akinek felajánlottam, ássa ki és vigye el a saját kertjükbe a szeder-málna oltványnak a kertben szanaszét kinőtt vadhajtásait, azzal hárított, hogy majd. Majd novemberben, most még korai. Lehet, hogy igaza van. Ő férfi. Ő ért hozzá. Milyen boldog voltál, amikor beszerezted ezt a különlegességet. A drótok, amikre felkötözted a hajtásokat, meglazultak, összevissza lógnak. Az elszabadult hajtások egy része meg itt lapul a fűben. Nem madzaggal kötöztél, hanem valami zöld műanyag karikával, aminek a vége széthúzható, és két pici gömbben végződik. Leszedtem néhányat a drótokon magányosan, üresen csüngőkből,fityegőkből, behoztam, most a konyhában vannak egy pohárban. De hogyan lehet ezekkel rögzíteni? És hol lehet ilyen mütyüröket beszerezni? Úgy rémlik, hogyPéterváradra jártál át vegyszerekért valami boltba. Nem tudom, azok árulnak-e ilyesmit. Szegény oltvány az idén is termett pár szemet, azokat ott helyben bekaptam. Nyilván meg kellene kapálnom a tövüket. Te a komposztból – talán évente – szórtál is köréjük jócskán, de nekem olyan nehéz onnan kiásni valamennyit. Legalább egy vödörnyit. Emlékszem, mondtad, hogy mindig csak az aljáról, csak a legaljáról kell, mert az már jó érett…De mindig te ástál. Nem hagytál volna engem ezzel kínlódni.
Milyen magasra felfutott a szőlő! A meggyfára, a fáskamra ajtó- és ablakdeszkáira, cserepeire, a kifeszített szárítókötelekre. Milyen meseszerű, vadregényes! Nálunk szőlő terem a meggyfán! Már életedben felfutott, de csak mosolyogtál rajta, mint egy jó viccen. Akkor már valahogy nem nagyon érdekelt semmi. Nem is tudtál lemenni a kertbe. Az az ötlépcsőnyi „mélység” már sok volt neked. Csak a teraszig. Onnan leláthattál. Ha nagyritkán kijöttél, felhúztam a redőnyeit. Sovány válladat átkarolva duruzsoltam, hogy valamivel elszórakoztassalak: „Figyelj! Nézz jobbra. Látod, hogy haladnak a sarkon az építkezéssel? A mi utcánkban csak másfél emeletnyi épületeket engedélyeznek, illetve egy emeletet manzárddal, de ezek három emeletet húztak fel. Valahogy kicigánykodták. Két egymás melletti házhelyen. Tudod: a Tessényiék és a Remeliék háza helyén. Azt beszélik, hatvanöt lakás lesz benne. Nézd, már vakolják. Fekete-fehér ’kockás’ kombinációjú lesz.”Egyszer-kétszer kihajoltál, megnézted, aztán már nem érdekelt. Akkor már egyre rosszabbul is láttál.
No, akkor szedek egy kis szőlőt… Uhh!… Mi történt? Úgy elterültem, mint egy béka. Fuj. Az orrlyukaimat birizgálják a fűszálak.Elszédültem volna? Mostanában sokszor szédelgek. Vagy csak megbotlottam?Mi a csuda ez? Ez a sok apró, kemény, érdes tapintású vacak itt körülöttem? Persze, a meggyfa kiálló hajtásai, amiket én már lemetszettem ugyan, de talán nem eléggéközel a tövükhöz. Vagy nem mindet. Tele van ilyesmikkel a kert. Nem győzöm őket irtani. Hogy terjeszkedne szegény fa! Teleszórja „gyerekeivel” a kertet. Néhány suhángot meg is hagytál. Odaígérted Zolinak,a vízvezeték-szerelőnek, de aztán mégsem vitte el. Illetve vitt belőlük, csak még akart, hátha nem mind fogja meg. Aztán mégsem. Meggondolta magát. Vagy elfelejtette. Azóta megnőttek. Most három szép szál fiatal meggyfánk is van. Majd kivágja őket az új gazda, ha egyszer eladom a házat. Vagy ki tudja? … Fel kellene valahogy kelni. Ha feltérdelnék?… Hát persze. Hiú ábránd. Nincs mibe kapaszkodnom. Ezek a kórók itt körülöttem túl puhák, hajlékonyak. Nincs tartásuk…Nekem sincs. Nincs erőm felegyenesedni. Mit tegyek? Nem mászhatok a betonig. A korlátig. Várjunk csak… Kicsit hátracsúsztatom az alkaromat… Egyik könyék… másik könyék… Most majd a tenyeremre támaszkodom. Nem elég. Majd az ökleimre, azok erősebbek. Hó-rukk! No most: egyik talp, másik talp. A ballal egy lépést hátra, aztán a jobbal. No végre. Felegyenesedtem. Hurrá! Micsoda örömök! Látod te ezt onnan föntről? Kész kabaré. De nem tört el semmim!Képzeld: semmim! Persze, mindenütt ez a nagy, buja fű. Rég sarlóztam már. Valamikor borsód, zöldbabod, hagymád, paprikád, és mennyi, mennyi paradicsomod termett! Egész nyáron a sajátunkat ettük. És milyen jóízűek voltak! Sokfélét palántáltál el, hogy egész nyáron teremjenek. A magjaikat külön újságlapokon szárítottad, hogy jövőre is mindből legyen. Mindre felírtad a fajtáját, meg valami más adatokat is. Mintha dátumok is lettek volna rajtuk. Nem, nem dobtam ki egyet sem. Ne félj, megvannak, de én már nem használom fel őket. Egy irattartóban őrzöm a sok feliratozott „magos” újságoldalt… Majd egyszer megmutatom a gyerekeknek. Ha hazalátogatnak.
Végül már nem kapáltad, nem is öntözted a paradicsomjaidat. Kezdettől fogva szigorúan megtiltottad, hogy a „kertedbe” betegyem a lábam. Azt mondtad, ne nyúljak semmihez, mert ott kísérleteid is vannak beállítva. Én azért – már az utolsó időben – titokban meglocsoltam a paradicsomtöveket. Úgy dobogott a szívem, nem jössz-e ki a teraszra éppen akkor, amikor a locsolóval és a kapával „bűnözök”. Egy-két paradicsomkaró még most is ott meredezik a földben. Azt mondtad, ugyanoda akarsz majd ültetni. Nehezedre esett volna már újra leverni őket? Vagy másért? Nem avattál be engem semmibe. Igaz, tudtad, engem nem igen érdekel a kert. Megegyeztünk: az férfimunka. Az enyém csak a virágos előkert, meg minden egyéb… Annyira más volt az érdeklődési körünk. Annyira más. Hogy tudtunk mégis békében ennyi ideig együtt maradni? Tulajdonképpen a belső énünk örök titok maradt a másik számára. Hja. ja. HEgyetlen könyvemet sem olvastad el. Igaz, én sem utaztam el Zágrábba a doktori védésedre. Féltem, hogy rosszul leszek az izgalomtól. A szívem már akkor is rendetlenkedett. A színházba azért elkísértél. Minden bemutatóra. Bérletünk volt. Meg akartál védeni. Mindentől. És talán mindenkitől? Erre fölesküdtél. És amire fölesküdtél, azt be is tartottad. Egyenes ember voltál. Egy hideg, megközelíthetetlen, kikezdhetetlen erős jellem. Egy jellem. Egy önmagába zárkózott Titok.
Mennyi fürt! Ez kései szőlő. Nem ismerem a nevét, csak azt tudom, hogy büszke voltál rá, mert olyan fajta, amit sosem kell permetezni, és hogy ez állítólag nagy szó. Minden rokonunknak és a barátaidnak is adtál belőlük tövet. Úgy emlékszem, örültek neki… Azokat ott már nem érem el, túlságosan magasan vannak. Nem merek létrára állni. Ha leesek és kiáltok, ki hallja meg? Mindenki olyan messze van. És mindenütt, körös-körül ezek a téglafalak. Át sem látok rajtuk, fölöttük. És ha átlátnék? Mindenütt csupa új, ismeretlen arc meredne rám. A nevüket sem ismerem. Kicserélődtek az utcánk lakói. A kortársaink elöregedtek, elhaltak, utódjaik eladják a családi házat, s testvériesen megosztoznak a vételáron. Ez lesz a sorsa ami házunknak is?
Ezt felviszem a teraszra. Hű, de fáj a derekam! És a fejem… Mi történt a fejemmel?
No lássuk, mit lehet még csinálni sötétedésig. Majd sarlózok kicsit. Előbb a nagyja gazt. A legmagasabbakat. Szépen egymásra hányom őket… Ez mi? Jé, a sóska! Ez megmaradt. De a rebarbara, az kiveszett. Azt már tavaly is hiába kerestem. Három hatalmas bokrunk is volt és olyan jóízű, különös aromájú kompótokat főztem a szárából, hogy nem győztétek dicsérni. Sorjában mégis eltüntetted őket. Azt mondtad, kell a hely a paradicsomnak. Valami új fajtát szeretnél kikísérletezni.
Itt valahogy olyan más a fű. Miért? Majd nem sarlóval látok hozzá, hanem kézzel… Olyan furcsa.
Jé! Ez Ő! Csak piciben, egészen miniatűrben. A csodabokrod, amelyet a fiaiddal, és az unokaöcséddel is lefényképeztettél. Minden élettani fázisban. Azt mondtad, különlegesség. És hogy tanulmányozni akarod.
Amióta nem vagy, azóta is őriztem, locsoltam. Elnéztem a növekedését, a virágba borulását, a lassanként kifejlődő magjait, magházait. De nem tudtam vele mihez kezdeni.
Aztán egyszer csak eltűnt.
Hidd el, nagyon bántott, és hibáztattam is magamat érte. Túllocsoltam volna? Vagy éppen kiszáradt? Miért is nem szedtem róla magot?! Talán, míg épségben megvolt, meg kellett volna mutatnom valamelyik tudóstársadnak? De hiszen ez a Te Titkod volt! A felfedezésed! Hogyan is adhattam volna ki?
De mi ez? Ez a csodanövény itt – nő! Itt, az orrom előtt. A szemem káprázik? Úgy szédülök. És olyan melegem lett hirtelen…Már akkora, mint virágkorában…és még mindig fejlődik, egyre magasabbra nő, burjánzik… burjánzik… Már kétszer akkora, mint valaha is volt. Álmodom? Beképzelem?…Megőrülök? Lehet, hogy eséskor… belevertem…Mi… mitörténik? Forog velem a világ…Mintha… minthaez a Valami…Rád hasonlítana?… Képtelenség… Érzem, hogy zuhanok… Te vagy az? Te húzol le most… magadhoz? Valami… valahova… húz…. Oda megyünk… le…a te Csodavirágodhoz? Vagy ez már a … Túlvilág…
PROČITAJTE I: vikend-prica-sama-u-mraku/