Roža Jodal, Jódal Rózsa (Sečanj, 1939 – živi i radi u Novom Sadu) je prozna spisateljica, piše na mađarskom jeziku. Bila je novinarka i književna urednica u dečjem listu „ Jo Pajtaš ” (Jó Pajtás), dramaturškinja u Radio Novom Sadu. Nagrađivana: Nagrada„Sirmai Karolj“ za knjigu „Dodirivanje noći“, za životno delo dobila je književnu nagradu „Janoš Herceg“ Gradske biblioteke „Karlo Bijelicki“ u Somboru. Njene novele, priče za decu, radio-igre, parodije, odlomci romana… objavljeni su u antologijama na mađarskom i srpskom jeziku, u listovima na mađarskom, srpskom, rusinskom i rumunskom u Jugoslaviji, Srbiji, Mađarskoj i Rumuniji. Priču “Sama u mraku” („Sötétben, egyedül”) sa mađarskog su preveli Tamaš Fišer i Gordana Stojković. Posle srpskog prevoda, sledi originalan tekst priče na mađarskom jeziku. Foto: Snežana Baralić Bošnjak
Halo! Halo! Ne čujem. Malo glasnije, ako je moguće … S kim pričam? Ilči … Ilči. A, ta Ilči. To si ti! Kako davno te nisam čula! Zdravo. Ne zameri, čujem malo slabije. Gubim sluh. Og-ljuv-ju-jem! A i tako davno sam čula tvoj glas. Kako si? Da, i ti si ostala sama. Naravno, čula sam. Primi moje saučešće. Ne zameri što nisam otišla na sahranu. Mada sam tada još… Odavno već ne idem na sahrane. Istinski bih se razbolela, tako bih se potresla. U čoveku tada nadiru sećanja. A onda, priznajmo iskreno: na svakoj sahrani, zapravo, sami sebe oplakujemo. Svaki put kad se zaori „Bliže, Bliže Gospode Tebi. Srećno grlim Tvoj krst. Iskupitelju Bože olakšaj moju umornu dušu, uzdigni me bliže sebi Bože moj!“, odjednom osetim kako mi se srce slama. Međutim, ono nekoliko jadnih izbledelih, istrošenih starica, koje iz puke dobrote ili samo navike prate sveštenika na sahrani i sa njim pevaju gotovo bez glasa, podsećajući na nekadašnje sebe i samo grakću moje mukice. Pa ipak, ipak… Da li je mom bolesnom srcu to potrebno? Posle mi tako skočio pritisak, ne vredi da pijem sedative… Slušaj, jednom s večeri sam pomislila da sam dobila infarkt. Duže od jednog sata nisam smela da se pomerim. Samo sam duboko disala, i zakašljala. Disala sam i kašljala. Disala i kašljala. Kao što su savetovali na Fejsbuku, ali lekara nisam zvala. Osećala sam kako me preplavljuje znoj, ali nisam smela da se doteturam do telefona.Uplašila sam se, da bih se usput srušila i skončala… Nekoliko meseci kasnije kada sam tražila termin – vreme pregleda, pa … eto vidiš sve više govorim leksički nečisto… i sama znaš koliko je komplikovano doći do specijaliste – ja sam ipak otišla kod mog kardiologa koja mi je odbrusila: „Šta hoćete? Imate osamdeset godina. (Tada sam imala toliko). Šta hoćete?“ Rekoh drhtavim glasom, kako sumnjam da sam nedavno imala infarkt. Razrogačila je oči. „I ja sam imala, pa šta?“ I odmahnu široko. Ne, nisam se posvađala s njom, znaš koliko sam taktična. Pitala sam je šta je tada osećala. Na to je smekšala, lice joj je skroz sinulo i detaljno je ispričala svoje iskustvo. Naravno da me nije pregledala – istina EKG nije ništa pokazao, ali od drugih čujem kako isti ne beleži stare „doživljaje“. Možda će tek posle moje smrti obdukcija pokazati da ga je bilo, možda i više… Tokom Karčijeve obdukcije saznali su i to. Siroma’ Karči i on je tako rano otišao. I kako neočekivano. Pre toga nije prestajao da se hvali koliko je sa suprugom za zimu spremio pekmeza, turšije i ajvara, i kako je, od kad su na selo došli, negovana njihova bašta. Prethodno su prodali njihovu prestoničku divnu, veliku kuću, i na selo se odselili na malecni sa baštom, samo da bi deca dobila pare.za svoj stan… O, koliko roditelja radi to već odavno!
Šarika? Boga mi, ona nije propuštala ni jednu sahranu. Tamo se nalazila sa poznanicima. Sa preostalima. Ona je bila tako druželjubiva i po prirodi radoznala. Sve ju je zanimalo. Može biti da je bila u pravu. I koliko je davala na sebe! Do poslednjeg trenutka je bojila kosu – u zift crno! – ali već je jedva mogla da podigne ruku, kako bi od potiljka mogla da dosegne do temena. Radi štedljivosti se sama borila sa tim. Ako je baš tada kod nje bila neka prijateljica u poseti, ta je pomagala. Svake druge godine sebi je šila novu crnu haljinu, kostim ili bluzu, jer se neprekidno debljala. Htela je da bude doterana na sahranama. Kako je isticala: „Hoću da dam primer!“. Imali smo u čemu da je sahranimo… Posle je i ona otišla… Tvoja deca?… Tako daleko? Verujem da ti nedostaju. Meni je samo moja Ljilja daleko. Šta više, bolesna je jadnica, ne može da mi pomogne, čak ni da me poseti. Telefoniramo jedna drugoj nekad svakodnevno. Dugo smo skajpovale, dopisivale takođe, ali mi je kompjuter crkao, za sada nemam pare da ga popravim. Možda kad nam povećaju penziju. Za devet posto. Ha-ha. Dragica? Na sreću ona sa mužem živi ovde u gradu. Svaki drugi-treći dan mi donosi ručak. Ostatke stavim u zamrzivač, sutra dan samo podgrejem… Prodali su svoj auto, autobusom mora da dolazi. Usput, na žalost, preseda, ali ima pokaznu. Donosi mi i mleko, hleb, salamu, rotkvice, jabuke, kad-šta. I naravno moje lekove. Stalno pita šta bih volela, šta želim. Ništa. Više nemam ni apetit. Ponekad i zaboravim da je vreme ručka ili večere. Sve se tako stapa. Zar ti tako ne osećaš? Samo velika, velika praznina bez promena. Stalno bezbojna ponavljanja, kao da sam sve ovo već jednom iskusila. Nekoliko puta. Posle mi sine, kako bih ipak trebala nešto da pojedem. Smeta mi i ta moja prokleta proteza.Tako me nervira! Stavljam je jedino kad moram. Zar treba da je stavim zbog tih nekoliko zalogaja koje treba sažvakati? Ponekad je nadmudrim i topim u ustima dve kocke sira. Ili odgrizem komad jetrene paštete. Tako barem ne moram žvakati… Smeješ mi se? Reci: sećaš li se kad smo se srele ispred doma zdravlja? Pre koliko godina beše?… Naravno, ni ti ne znaš. Tad smo se poslednji put videle. O Anči sam ti rekla tad, kako ju je kćerka smestila u starački dom. Posetila sam je, odnela kutiju sladoleda. Nije me poznala. Dobro, vešto se kretala, ali već ni sopstvenog imena se nije sećala. Tako su je odveli na mesto gde je kapija uvek bila zaključana, jer ako bi se izvukla, uvek bi se gubila. Onda je samo lutala. Mnogo je smršala, postala je samo sopstvena senka. Ipak joj je ostala dugačka, bujna kosa. Kad bi je raspustila, do struka bi joj bila. Moja kosa je vrlo retka. Da, da, dobro se sećaš mog čuvenog konjskog repa. Volela sam da mašem njime tamo-amo. Govorili su u to vreme da sam kao Brižit Bardo. Jesi li čula za Anči? Kažu da nas već posmatra od gore.
Prošle godine … ili kadveć …poslala sam ti jedan moj crtež. Jedan prikaz tebe u mladosti.. Nekako mi je došao u ruke dok sam slagala svoje stare fotografije i crteže. Nekad se sa tim zabavljam. Zapravo je karikatura. Ti si sedela za susednim pisaćim stolom i očigledno si bila zbog nečeg snuždena. Da li si je dobila? … Moj zet ti je poslao.
Ne, ne mogu izaći. Dve godine ne mogu da napustim stan. Da. Sada zamisli taj „štos“. Naravno da postoji lift, ali je sve uzalud, ako ispred ulaznih vrata sledi pet stepenika. Zamisli koliko je to smešno?! Samo pet malih, jadnih stepenika, ali oni za mene ipak znače planinu na koju se ne mogu popeti… Zar nisi znala? Tvoja Klarika već jedno dobro vreme šeta sa šetalicom. Dabome. Sa šetalicom. Neka ti ne bude žao! Ovde u stanu dobro se snalazim sa njom. Svemu mogu da pristupim. A šta radim čitav dan? Ništa. I to mnogo. Nekada sam bila stalno u pokretu. „Klarika sa plesom u nogama“. Tako su me zvali.Ha, ha. Nekad gledam TV. Slušam radio. Prelistam novine koje Dragica donosi. Ali, samo njih, jer već jedva vidim. I sa naočarima. A i iskreno da ti kažem, ne zanimaju me. Ni ostalo. Ne, čak i ne kuvam. A kako si to zamislila? Sa šetalicom? Jednom rukom bi trebalo da se držim da bih mogla da mešam, ili da ljuštim krompir, jabuke, luk. A i postala sam tako zaboravna. Dok sam još kuvala i mesila, pokadšto sam nešto skoro uvek zaboravila da stavim u jelo. Pre nekoliko godina, kad sam još kolačima htela da pozdravim decu i unuke na svoj rođendan…
Sećaš li se mojih kolača i torti? Kako su samo bili vazdušasti i laki kao pena! Neke sam takođe i u kancelariju odnela. Neki su tražili recepte… Avaj, nedavno jedan je postao lepljiv, a drugi tvrd, kao kamen. Očigledno, stavila sam malo maslaca u njih. Nisam znala da li da se smejem ili da plačem… I zamisli kako sam prošla u jednoj apoteci – dok sam još ponekad izlazila – da bi se obavestila o tome da li je naručeni lek stigao, a trebao im je moj broj telefona. Moja glava je odjednom postala prazna kao… kao sito. Tabula rasa. Ne zovem sebe često, pa kako bih ga se sećala? Samo se ti meni smej. Blenula sam tako u apoteci kao tele. Zbunjena, pitala sam apotekarku, da li je broj mog telefona prikazan na ličnoj karti. Zurili su u mene začuđenih lica. Odmah sam shvatila i sama – naravno da nije zabeležen, šta mi samo pade na pamet… A zatim se, srećom, prisetih, da se moja vizit-karta godinama krije u mom novčaniku! Sad već sasvim iskrzana. Ura! Na njoj je zapisana i broj telefona. Mora da sam pocrvenela kao rak, osetila sam da mi lice gori od srama, ali broj telefona je bio tu! Bio je tu… Na to sam spala. Ti takođe? Ne reče…
Znaš li, koliko često mi pred oči nailaze godine našeg zajedničkog rada? Zajednička kafenisanja u klubu. „Prokleti“ ponedeljci, kada sam često plačući, zbog šefovih uvreda trčala u WC na kraju hodnika… posle… nakon svađa i raznoraznih uvreda.Ti si nas napustila posle nekoliko godina, ali sam se ja kao penzionerka često sretala sa starim kolegama u klubu. Behu to relativno dobre godine… Postala si pospana? Dobro. Izvini zbog „izliva“ uspomena. Ali, nazovi i drugi put. Ili poseti me. Vidiš, to je dobra ideja. Osećam se tako usamljeno… Sigurno se nisi uvredila zbog karikature? Pa naravno. Najposle, tada smo bili mladi i ludi. Uvek smo zbijali šale… Zdravo. Zdravo, draga… Tako se radujem što sam te čula!
Već se smrkava. Niko ne ide ulicom. Čak ni kola nisu parkirana ispod prozora, a nekad ih ima i po dva, tri. Uvek druge boje. Izgleda da nemaju stalno mesto. Kao ni istina.
Izgleda, trebalo bih već da upalim lampu.
Šta bi? Nestalo je struje? Naravno. Najavili su pismeno i preko radija da je zbog hladnoće sve veće opterećenje i da ponekad… Ali, ja svakako slabo vidim. I sa naočarama. Gde je Dragica mogla ostaviti sveće? Pre nekoliko godina kupila sam tuce. U ovakvom mraku ne mogu da ih nađem u ostavi. Slutim, bile su negde između ulja i otvorenog džema od kajsija. Ili je to bila kutija slamčica? Ne usuđujem se da uđem tamo u taj polumrakui da pipam bez veze. Oboriću nešto. Neću spustiti roletne, da bar sa ulice uđe malo svetla… Uh! Ni na ulici nema struje!Odmah ću pozvati Dragicu i Ljilju, i upitati ih,da li kod njih ima struje.
Šta je ovo? Dragica nije kod kuće?
Ljiljo?… Ni ova se ne javlja.
Nazvaću Ilči, sa njom sam malopre razgovarala.
Ništa.
Telefon mi je gluv! Halo! Halo!… Dragice?… Ljiljana?… Ilči, javi se konačno!Molim te! Mnogo! Mnogo te molim!
Struja nema veze sa telefonom. Ili ima?
Naravno, soba počinje da se hladi. Hladno mi je. Gde mi je sad džemper?… Još ću da se spotaknem o sopstvenu šetalicu… Gde mi nestade telefon? Gde mi je telefon?! Ovde negde sam ga ostavila… Negde je zvonio. Da li sam ga oborila? Još ću ga polomiti. Joj, moj kuk!… Ovde ima nečega… Ovo mi je kutija za naočare. Dobro je, u njoj su naočare… Aha, evo ga! Pronašla sam te! Da vidim, hoćeš li sada da radiš. Dragice? Ništa… Ljiljo?? Ništa. Ilči ću da zovnem… Ali sad već ne vidim ni brojke… Potpuni je mrak.
Da li sam oslepela? Bože!
Plašim se.
Tako se plašim!
Tu stojim negde u sred hladne, mračne sobe.
Sama.
Sama.
Imam samo jednu šetalicu… Negde ovde blizu mene. Nemam ništa sem te šetalice. Nas dve ostadomo same. Ja i moja šetalica.
SLEDI PRIČA U ORIGINALU
Jódal Rózsa: Sötétben, egyedül
-Halló!… Halló! Nem hallom. Kicsit hangosabban, ha lehet… Kivel beszélek? Ilcsi… Ilcsi…Ja, az Ilcsi. Hát te vagy az! De rég hallottalak! Szevasz. Ne haragudj. Kicsit gyengébben hallok már. Sü-ke-tü-lök! És olyan rég hallottam a hangodat. Hogy vagy? … Ja, hát te is magadra maradtál. Persze, hallottam. Fogadd részvétemet. Ne haragudj, hogy nem mentem el. Pedig akkor még… Rég nem járok már temetésekre. Mindig valósággal belebetegedtem, annyira megrázott. Az emberben akkor feltolulnak az emlékek. Meg aztán, valljuk be őszintén: minden temetéskor tulajdonképpen önmagunkat is elsiratjuk. Valahányszor felzeng az, hogy”Közelebb, közelebb, Uram, hozzád. Boldogan ölelem kereszted át. Megváltó Istenem, enyhítsd fáradt lelkem, emelj, ó közelebb hozzád Istenem!”, egyszeriben úgy érzem, megszakad a szívem. Pedig annak a néhány szegény, fakó öregasszonynak, aki merő jószívűségből… vagy szokásból (?) elkíséri a papot a temetésekre és vele énekel, már szinte hangja sincs. Hajdani önmagukat idézve csak kárognak a lelkeim. És mégis, mégis…Kell ez az én beteg szívemnek? Utána úgy felszökik a vérnyomásom, nem győzöm szedni a nyugtatókat… Te, egy este úgy éreztem, infarktust kaptam. Legalább egy óra hosszat nem mertem megmozdulni. Csak mélyeket lélegeztem, meg köhögtem. Lélegeztem, köhögtem. Lélegeztem, köhögtem. Úgy, ahogy a Facebookon tanácsolták, de orvost nem hívtam ki. Éreztem, ahogy elönt a verejték, de nem mertem kibotorkálni a telefonhoz.Féltem, hogy összeesek, és kampec… Több hónap múltán, amikor terminust – időpontot, no… látod, már én is egyre pongyolábban beszélek – kértem… magad is tudod, milyen komplikált szakorvoshoz jutni – és mégiscsak elmentem a szívgyógyászomhoz, rámripakodott: „Šta hoćete? Imate osamdeset godina. (Akkor még annyi voltam.) Šta hoćete??” Mondom neki nagy rebegve, hogy azt gyanítom, infarktusom volt nemrég. Elkerekedett a szeme. „I ja sam imala, pa šta?“És legyintett egy nagyot. Nem, nem vesztem vele össze, tudod milyen diplomatikus vagyok. Megkérdeztem, ő mit érzett akkor. Erre megenyhült, valósággal kivirult az arca és apróra elmesélte az élményét. Persze nem vizsgált meg – igaz, az EKG nem mutatott ki semmit, de másoktól hallom, az nem rögzít ilyen régi „élményeket”. Majd csak halálom után, a boncolás mutatja ki esetleg, hogy volt, talán több is… Karcsi boncolásánál ez is kiderült. Szegény Karcsi, az is milyen hamar elment! És milyen váratlanul. Előtte nem győzött dicsekedni, mennyi lekvárt, savanyúságot, ajvárt tettek el télire a feleségével, és amióta falura költöztek, milyen ápolt a virágoskertjük. Előtte eladták a szép székvárosi házukat, és falura költöztek, csakhogy a gyerekeiket pénzhez juttassák… Ó, hány szülő megteszi mostanában – falun szinte ára sincs a sok üresen maradt háznak! …Sárika bezzeg ki nem hagyott volna egyetlen temetést sem! Ott találkozott az ismerőseivel. A még meglévőkkel. Ő már csak ilyen barátkozó, kíváncsi természetű volt. Minden érdekelte. Lehet, hogy neki volt igaza. És mennyire adott magára! Az utolsó percig festette a haját – koromfeketére! -, pedig már alig bírta a karját emelni, hogy a tarkóját, a feje búbját is elérje. Takarékosságból egymaga kínlódott vele. Ha éppen nála volt valamelyik barátnője, az segített. Aztán ő is elment. Minden második évben újabb fekete ruhát, vagy kosztümöt, blúzt csináltatott magának, mert folyamatosan hízott. Csinos akart lenni a temetéseken. Mint hangsúlyozta, „Meg akarom adni a módját!”. Tehát volt miben eltemetni… A gyerekeid?… Olyan messze? Elhiszem, hogy hiányzanak. Nekem csak a Ljiljom van távol. Ráadásul beteg szegény, nem tud meglátogatni. Telefonálgatunk egymásnak, néha naponta. Sokáig szkájpoltunk, cseteltünk is, de bedöglött a számítógépem, egyelőre nincs pénzem megjavíttatni. Majd ha megemelik a nyugdíjunkat. Kilenc százalékkal. Ha-ha. Dragica? Ő szerencsére férjestől itt lakik a városban. Minden másnap, harmadnap ebédet hoz nekem. A maradékot beteszem a hűtőbe, másnap csak felmelegítem… Eladták a kocsijukat, autóbusszal szokott meglátogatni. Váltott busszal, sajnos, de van neki bérlete. Tejet is hoz, kenyeret, szalámit, retket, almát, mikor mit. És persze a gyógyszereimet. Egyre kérdezgeti, mit szeretnék, mit kívánok. Semmit. Már étvágyam sincs. Néha meg is feledkezem az ebéd, vagy vacsoraidőről. Minden úgy egybefolyik. Neked nincs ilyen érzésed? Csak a nagy-nagy, változások nélküli üresség. Az állandó színtelen ismétlődések. Mintha mindezt megéltem volna már egyszer. Vagy többször is. Aztán felrémlik, hogy csak kellene valamit enni. Zavar ez a vacak műfogsorom is. Úgy idegesít! Nem is viselem, csak ha muszáj. Most tegyem be csak azért a pár elrágásra váró falatért? Néha kitolok vele és elnyalogatok két kockasajtot. Vagy leharapok egy darabot a májpástétom rudacskájából. Azt legalább nem kell rágni… Kinevetsz?
Ugye: emlékszel arra, amikor az egészségház előtt találkoztunk? Hány éve is?… Persze te sem tudod már. Akkor láttuk egymást utoljára. Anciról meséltem neked akkor, akit a lánya betett az öregek otthonába. Meglátogattam, vittem neki dobozos fagylaltot. Nem ismert meg. Jól, ügyesen mozgott, de már a saját nevére sem emlékezett. Olyan helyre vitték, ahol állandóan zárták a kaput, mert ha mégis kijutott, mindig eltévedt. Aztán csak bolyongott. Nagyon le is fogyott, árnyéka volt csak önmagának. Az a nagy, dús haja azért megmaradt. Ha leengedte, a derekáig ért. Nekem nagyon megritkult. Igen, igen, jól emlékszel az én híres lófarok frizurámra. Szerettem ide-oda lóbázni. Azt mondták, olyankor olyan vagyok, mint Brigitte Bardot… Hogy van Anci? Azt mondják, azóta ő is onnan fentről figyel már bennünket.
Tavaly… vagy mikor is… elküldtem neked egy rajzomat… Egy rólad készültet. Valahogy akezembe került, amikor a régi fotóimat, rajzaimat rakosgattam.Néha ezzel szórakozom. Tulajdonképpen karikatúra. Ott ültél a szomszédos íróasztalnál, és nagyon lógattad az orrodat valamiért. Megkaptad? …. A vejem adta fel. … Nem, nem tudok kimenni. Két éve nem hagyhatom el a lakásomat… Aha.Képzeld! Most képzelt el ezt a „stószt”!Persze, hogy van lift, de hiába van, ha a kijárati ajtó után öt lépcső következik. Ugye, milyen nevetséges? Mindössze öt kis vacak lépcső, számomra mégis egy megmászhatatlan hegyet jelentenek!… Nem tudtad? Járókerettel sétafikál a te Klárikád már egy jó ideje!Úgy bizony. Járókerettel. Azért csak ne sajnálj!Itt a lakásban jól elboldogulok vele. Mindenhez odaférek. Hogy mit csinálok egész nap? Semmit. De azt nagyon! Én, az örökmozgó, táncos lábú Klárika. Ha-ha. Ja, néha tévézek. Rádiózok. Meg átfutom az újságokat, amit Dragica hoz. De csak azokat, mert már alig látok. Szemüveggel sem. Meg, őszintén szólva, nem is nagyon érdekel semmi. Nem, főzni sem főzök. Hát hogy képzeled? Járókával? Félkézzel meg kellene kapaszkodnom, hogy keverni, kavarni tudjak, burgonyát, almát, hagymát pucoljak. Meg aztán olyan feledékeny lettem. Mikor még főzögettem, hol ezt felejtettem ki az ételből, hol azt. Pár éve, amikor még sütivel akartam meglepni szülinapomkor a felköszöntő gyerekeimet, unokáimat…Emlékszel a sütijeimre, a tortáimra? Majd elrepültek és habkönnyűek voltak. Az irodába is vittem belőlük. Néhányan a receptjeiket is elkértétek. Nahát, legutóbb az egyik ragacsos lett, a másik meg kemény, mint a bodag. Nyilván kevés zsiradékot, vajat tettem bele.Nem tudtam, nevessek-e, vagy sírjak… S képzeld, hogy jártam egy patikusnál – akkor még kijárogattam – ahhoz, hogy értesítsenek róla, miszerint megérkezett a megrendelt gyógyszer, szükségük volt a telefonszámomra. Nekem meg egyszerre olyan üres lett a fejem, mint… mint… egy lyukas rosta. Tabula rasa. Persze önmagamat ritkán hívogatom, hát hogy is emlékeznék rá?…Kuncogj csak, kuncogj. Álldogáltam ott a patikában, mint a vadszamár. Kérdeztem, az igazolványban feltüntetik-e a telefonszámot. Megnyúlt arccal bámultak rám… Persze magam is azonnal rájöttem, hogy nem, ugyan-ugyan… S akkor – eszembe jutott a névjegyem, amely évek óta a pénztárcámban lapul! Már egész elrongyolódott. Hurrá! Rákvörös lehettem, éreztem, hogy ég az arcom a szégyentől, de megvolt már a telefonszám! Megvolt! Hát ide jutottam… Te is? Nem mondod… Tudod, milyen sokszor szembe jutnak azok az együtt ledolgozott évek? A közös kávézgatások a klubban. A „kurva” hétfők, amikor sokszor sírva rohantam el a folyosóvégi WC-be a főnök sértegetései elől…. után… Te pár év múlva otthagytál bennünket, de én még nyugdíjas koromban sokszor találkozgattam a régi vállalati kollégákkal a klubban. Azok még aránylag szép évek voltak. …
Elálmosodtál? Jó. De hívjál máskor is. Vagy látogass meg. Látod, ez jó gondolat. Olyan egyedül érzem magamat… Ugye nem sértődtél meg a karikatúra miatt? Hát persze hogy. Akkor még ifjak voltunk és bohók. Örökké tréfára készek… Szia. Szia, te drága… Úgy örülök, hogy hallottalak!
Már sötétedik. Senki nem jár az utcán. Az ablakom alatt sem parkol egy kocsi sem, pedig máskor hárman is vannak. Mindig más színűek. Úgy látszik, nincs állandó helyük. Mint az igazságnak.
Lámpát kellene gyújtani.
Mi az? Elment az áram? Persze írták, be is mondták, hogy a hideg miatt egyre nagyobb a terhelés, és hogy olykor… De én amúgy is alig látok. Szemüveggel sem. Hova tehette Dragica a gyertyákat? Pár éve egy egész tucatot vásároltam. Ilyen sötétben nem lelhetem meg őket a kamrában. Úgy rémlik,hogy ott voltak, valahol az étolaj és a megbontott baracklekvár között. Vagy azok a szívószálak voltak? Nem merek ott tapogatózni, még lerántok valamit. Majd nem húzom le a redőnyöket, hogy legalább az utcáról bevilágítson a… De hiszen ott sincs áram. Mindjárt felhívom Dragicát meg Ljiljót, náluk van-e.
Mi ez? Draga nincs otthon? …
Ljiljo?… Ez sem veszi fel.
No majd Ilcsit hívom, vele most beszéltem.
Semmi.
Süket a telefonom! Halló! Halló! … Dragice?… Ljiljana? … Ilcsi, vedd már fel! Nagyon kérlek! Nagyon! Nagyon!
Az áramnak semmi köze a telefonhoz. Vagy van?
Persze a szoba kezd kihűlni. Fázom. Hol a szvetterem? … No még majd a saját járókámban botlom meg… Most hová lett a telefonom? Hol a telefonom? Ide valahova tettem le… Valami csörrent. Lesodortam volna? Még az kell, hogy összetörjem. Jaj, a derekam!… Itt van valami … Ez a szemüvegtokom. Jól van, benne van a szemüveg is…Aha, itt van! Megvagy! Hátha most működni fog. Dragice? Semmi… Ljiljo??… Semmi. Majd Ilcsit hívom. De hát nem látok már… Tök sötét van.
Megvakultam volna? Istenem!
Félek.
Úgy félek!
Itt állok valahol a hideg, sötét szoba közepén.
Egyedül.
Egyedül.
Csak egy járókám van… Valahol itt a közelemben. Nekem már csak egy járókám maradt. Ketten maradtunk. Én meg a járókám.