Roža Jodal, Jódal Rózsa (Sečanj, 1939 – živi i radi u Novom Sadu). Objavila je osam knjiga – tri romana, tri zbirke novela, dve zbirke priča i zbirku književne kritike u izdanju novosadskog „Foruma”. Priča “U utrobi raspolućenog drveta” šesta je u njenom ciklusu na korzoportalu. Prevod sa mađarskog: Tamaš Fišer i Gordana Stojaković. Ilustracije: slike Petra Lubarde
Smederevo (Jutro)
Sećaš li se?
Tog leta još si mogao da izađeš na terasu. Na temperamentan način, karakterističan za tebe, odbacio si štap. Ni da čuješ za njega! Raširenim nogama čvrsto si stajao na ulegnutom pragu. Najpre si se držao za drveni okvir vrata, posle za gvozdenu ogradu stepeništa prema mansardi.
A dalje? Na terasi, tako su daleki sto i pod njim uvučene stolice.
Pružam ti ruku, energično odmahuješ rukom, što znači da ne želiš pomoć.
Približavam ti stolicu.
Sa naporom ispružaš ruku ka stolici. Skoro kao da se kandžama zarivaš u plen. Eto te! Posle lagano savijaš noge. Na kraju uspevaš da ispraviš leđa. Nasmeješ se trijumfalno, a ipak pomalo nesiguran.
– „Eto vidiš! “ – Rukom prelaziš preko naslona stolice. Malo nameštanja i eto te, sediš.
Sto polako približavam stolici.
Mače zvano Čađavi se ugnezdilo na sto. Čekam da počneš sa „šic ti“, jer ne voliš ni mačke, ni pse. Tokom tvog detinjstva njihovo mesto je bilo u dnu dvorišta. Sada tvoj dlan miluje svilenkasta leđa male životinje. Čađavi odmah počinje da prede.
Donosim crnu kafu, u drugoj posudi mlako mleko. Uspevaš precizno da ga sipaš u svoju šolju. Popiješ gutljaj, zatim dodaješ još mleka. Zavoleo si mleko.
Čađavi znatiželjno njuši, mada ne voli mleko.
– Ovaj će odmah da popije!
– O, ne plaši se! Već je doručkovao. Bubrege.
Odgurnem mačku na kraj stola.
Ona se ispruži, pa počinje da se liže. Zatim sa zadovoljstvom, vešto grickajući „manikira“ nokte.
– Odmah ću ti doneti doručak.
Na poslužavnik, kao posebne porcije, na tanjiriće, gomilam na kocke isečen sir, dve vrste salame, hleb, papriku, paradajz. U krilo uzimam mačku, ali ona odskoči i nestaje u baštenskom grmlju.
– Sećaš li se?
Te noći je udarila oluja. Sevale su munje, žaluzine su strašno lupale, negde je tutnjalo, vrata koja smo zaboravili da zatvorimo, zaglušujuće su lupala. Ili je to bila kapija koju je vetar razvalio? Ti od ovoga ništa nisi čuo, spavao si mirno. Tada si već slabije čuo. Smetao ti je zvuk televizije i napadne slike takođe. Samo si slušao vesti, ali sa pojačanim zvukom, da sam brže bolje hitro zatvarala prozore. Šta će o nama misliti komšije? Zahtevao si da tvoju stolicu pomeram sve bliže televizijskom ekranu.
– Možeš li malo da pojačaš ton? – zapitkivao si, ali jače je bilo neizvodljivo. TV
majstor, koga smo sve češće pozivali zbog kvarova izazvanih preterano pojačanim zvukom, upitao me je:
– Gde se vi nalazite kada televizor grmi?
– Gde bih bila? Ovde. Ja treba da podešavam, palim i gasim televizor. A i sama slušam emisiju.
– Pa onda ćete i vi sami, pre ili kasnije, ogluveti.
Jedno veče beše strašna oluja, na nekim mestima sa ledom veličine graška, a navodno ponegde i veličine teniske loptice.
– Sećaš li se?
Kad sam te sledećeg dana izvela na terasu, imali smo šta da vidimo: naša ogromna višnja se „pocepala“, ali tako, da se jedna velika grana prevrnula na susedovu ogradu od cigle koja je razdvajala komšijsko dvorište od našeg, a grana puna voća pokrila im je dvorište.
Zapanjeno smo gledali to čudo.
Posle sam telefonirala susedu Damjanu, da se dogovorimo, šta nam je činiti.
– Najpre oberi što brže višanja za decu. Plod je vrlo lepog, krupnog zrna, bilo bi šteta da propadne.
Damjan je rado došao. Bio je zatečen, ali spreman da dela. Obećao je da će doći posle posla sa svojom motornom testerom da odseče polomljenu granu sa desne strane. Jer ovako ni oni ne mogu da se kreću sopstvenim dvorištem.
– Naravno, zadržite odsečene grane, dobro će poslužiti kao potpala za roštilj – ohrabrila sam ga.
Prihvatio je i pomogao nam da počistimo krtog. Električna testera je čudesna mala mašina. Krišom sam Damjanu dala rakiju koju je on sakrio u veliki džep od kaputa, a ja sam, dok sam ga pratila, zaverenički stavila prst na usta.
– Sećaš li se?
Veliki deo ogromnog drveta sačuvan je! Sa prepolovljenim stablom račvasti ostatak bio je kao debele korice otvorene knjige, zurio je u nebo, ozelenjen.
Višnje koje smo pobrali sa najnižih grana dugo smo jeli. Dobar je rod bio te godine. Ostatkom su se sladile ptice. Verovatno nikad pre ptice nisu opsedale nijedno naše drvo razdragano, kao te godine našu višnju. Cvrkutale su, zabavljale se, letele veselo naokolo. Naše mačke su u visinu podignutih vratova divlje trčale po dvorištu tamo-amo, ali su ptice lepršale visoko, visoko.
A zatim, polako i postepeno, nastade tišina. Spolja i unutra.
Vetar i kiša su stali, vrućina je nestala, ućutao je televizor.
Samo je infuzija okačena na zid, polako kapala u tebe, a iz punog katetera ispuštala sam s vremena na vreme sadržinu u kantu.
Sve manje. Sve manje je tvoje telo primalo i ispuštalo.
– Sećaš li se?
Lamento za pesnika (Njegoš na lovćensku temu)
Još si ponekad mogao da ustaneš i sedneš na ivicu sofe. Tvoja umorna leđa smo podupirali velikim jastucima i urolanim jorganima. Čalabrcnuo bi poneki zalogaj sa poslužavnika na minijaturnom stočiću koji sam namestila ispred tebe. Više nisi želeo ni sir, ni „vojnike“ sa puterom, salamom i šunkom. Sve teže ti je bilo da žvaćeš i gutaš. Najviše si voleo grožđe tanke kože, bez semena, navodno je bilo italijansko. Odvajala sam pucad i stavljala ispred tebe da bi mogao da biraš. – «Ovo je dobro», govorio si. Posle sam primetila, da iako posegneš za njima, ne vidiš da ih dograbiš, ne nalaziš ih. Vid te je izdavao. Zato sam sve češće do tvojih prstiju približavala one najlepše, jedno po jedno.
Kasnije više ni to nije išlo. Po savetu lekara u apoteci sam kupila špriceve. Jedan za juneću čorbu, drugi za mleko i vodu. Kalman mi je često predlagao da ti dajemo više vode, jer si dehidriran. Levom rukom sam te, odlučno, grčevito se hvatajući za okvir kreveta zagrlila, desnom rukom podizala ti glavu unazad, a Kalman je strpljivo, sigurno, neumornan, precizno, pravo u tvoja usta centrirao špric tako da ni kap ne padne na pidžamu. Nije on bio od toga umoran, već ti.
Sve češčć si nas umornim, tihim glasom molio:
– Želim da spavam. Da spavam! Ostavite me konačno da mirujem. Tako je dobro… Nećete verovati kako je dobro… spavati, spavati…
S proleća je ponovo ozelenela i procvetala višnja. Sa otvorenim deblom, sa korom poput krila živela je i cvetala.
Ti ovo nisi mogao da vidiš. Nisi više mogao da izađeš na terasu. Tvoja stolica je ostajala prazna. I Čađavi je te je uzalud tražio za stolom. Ostao je bez društva za kafu.
Ali, sa drvetom se nešto dešavalo.
U njegovoj unutrašnjosti, u ogromnoj šupljini boje rđe nešto je nastajalo.
Posmatrala sam sa čuđenjem, u neverici.
U utrobi starog drveta je nešto – raslo!
Navikla sam da u velikoj samoći još uvek sa tobom razgovaram o onome što se događa.
– Šta misliš: da li je moguće da tu u njemu… tu duboko u njemu… jedno novo drvo klija i raste?
I zaista: u deblu se vremenom otkrila i postala uočljiva nova mladica! Najpre je bila siva, savitljiva i tanke kore. Ali bilo je to drvo. Živo drvo.
Spopao me čudan osećaj. Uvek si bio zaljubljen u biljke. Naročito u drveće. Tražio si sredstva za zaštitu biljaka i nalazio ih ako su bile bolesne. Negovao si ih, premazivao, vezivao, prskao, lečio. Obožavao si svoje drveće.
Zadrhtala sam. Da li je moguće, da kad se „to“ dogodilo sa višnjom: da je skoro umrla… Ti si se uselio u nju, i sad je neguješ iznutra, udahnjući joj snagu? Da li je moguće da u dubini našeg drveta sad… Da ćeš se u njoj nanovo – Ti – roditi?
Od toga trenutka sam ustreptalo čekala proleće. Čim nestane snega, ubauljam u baštu i posmatram, „začaravam“ drvo, uzbuđenog srca. Koliko je novo, tanko mlado drvo izraslo, napredovalo u starom drvetu?
A ono stvarno – raste. Definitivno i nepobitno.
Već je visoko oko pola metra.
Višlje je za jedan metar.
Metar i po, Bože moj!
Ne može se pratiti očima natenane, jer raste iznutra, u utrobi prethodnog drveta, koje je još živo, snažno, koje svakog proleća olista, procveta i donosi plodove!
Ponekad sedim ispred drveta na hoklici, posmatram njegovu utrobu i milujem to novo mlado drvo koje raste zajedno sa starim. Sa majkom drvetom. U visini već se ne može odrediti kojem drvetu pripadaju sveži, zeleni listovi. Čiji su? Rastu zajedno u lepoj simbiozi.
– „Pozdrav“ – kažem mu – „Kako si? Zaista si to ti? U utrobi drveta rođen, živiš novim životom…“
Zaista iznova živiš?
U poslednje vreme, ako zalivam cveće, zalivam i višnju. Stabljike voća dobro napreduju. Zalivam ih uporno, s pažnjom, kao nikada ranije.
Želim da živiš. Da napreduješ! Zbog mene.
Jódal Rózsa: A kettéhasadt fa öblében
Emlékszel?
Azon a nyáron még ki tudtál ülni a teraszra. Szokott erélyeddel visszautasítottad a botot. Még mit nem! Szétvetett lábbal, keményen álltál meg a megkopott küszöbön. Megkapaszkodtál előbb az ajtófélfában, aztán a manzárd lépcsőfeljárójának vaskorlátjában.
S most? Olyan messze még az asztal az öblös terasz-székekkel.
Nyújtom a kezem, erélyesen intesz: Nem!
Közelebb húzom az egyik széket.
Kinyúlsz, erőlködve, szinte karmolva megkapaszkodsz benne. Megvan! Utánahúzod lassan a lábaidat. Végre kiegyenesedhetsz. Halványan, diadalmasan mosolyogsz. „Látod?” Körbefuttatod a karfán a kezedet, egy kis evickélés, s már benne is ülsz.
A szék elé húzom az asztalt.
Kormos, a párhetes cica rögtön rátelepszik. Várom, hogy ráripakodj:”Sicc, te!”, hisz ki nem állhatod a macskákat, kutyákat. Azoknak nálatok, gyermekkorodban is mindig az udvaron végében volt a helyük. De most tenyered rásimul a kis állat selymes hátára. Kormos rögtön dörgölőzni kezd.
Kihozom a feketekávét, mellé külön bögrében a langyos tejet. Akkurátusan felöntöd a csészédet. Kortyintasz belőle, majd ismét hozzátöltesz. Megszeretted a tejet.
Kormos érdeklődve szaglászik, pedig nem issza a tejet.
-Te, ez mindjárt beleiszik!
– Már reggelizett. Vesét.
A macskát az asztal sarkába penderítem. Elnyúlik, mosakodni kezd. Élvezettel rágogatja, „manikűrözi”a körmeit.
-Mindjárt hozom a reggelit.
Tálcára halmozom a külön kistányérokra porciózott, kockákra vágott sajtot, kétféle szalámit, kenyeret, paprikát, paradicsomot. A macskát az ölembe veszem, de le is ugrik, eltűnik a kert bokrai között.
Emlékszel?
Đerdap
Aznap éjjel vihar támadt. Csattogott, villámlott, vészesen zörömböltek a redőnyök, valahol döngött, fülsértően ki-be csapódott egy nyitva felejtett, vagy szél-kitépte kapu. Te nem hallottál ebből semmit, békésen aludtál. Akkoriban már egyre gyengébben hallottál. A tévé hangja is, harsány képei is zavartak. Csak a híreket hallgattad meg, de azt olyan hangerővel, hogy behajtottam az ablaktáblákat. Mit gondolnak rólunk a szomszédok? Kérésedre mégis egyre közelebb kellett húznom székedet a képernyőhöz.
-Nem tudnád egy kicsi jobban felerősíteni a hangot? –kérdezted meg többször is, pedig jobban már nem lehetett. Engem pedig megkérdezett a tévéjavító, akit egyre gyakrabban ki kellett már hívni a túlságosan felerősített hang okozta tévé-meghibásodások miatt:
-Maga hol szokott olyankor lenni, amikor így ordít a készülék?
-Hol lennék? Itt. Nekem kell beigazítanom, ki- és bekapcsolnom. Meg hát én is hallgatom.
-No, akkor maga is előbb-utóbb megsüketül…
Egyik este hatalmas vihar támadt, sok helyütt borsónyi, néhol, állítólag, teniszlabda nagyságú jégveréssel.
Emlékszel?
Amikor másnap kitámogattalak a teraszra, volt mit látnunk: A hatalmas meggyfánk kettéhasadt, de úgy, hogy egy hatalmas ága átnyúlt a szomszéd portát tőlünk elválasztó magas téglakerítésre, rengeteg gyümölccsel teli ága szinte beborította az udvarukat.
Elhűlve bámultuk.
Aztán telefonáltam Damjannak, a szomszédnak, beszéljük meg, mit lehetne tenni. Először is: a meggyet szedjék le minél gyorsabban a gyerekeknek. Nagyon szép, nagy szemű, kemény húsú gyümölcs, kár lenne veszni hagyni.
Damjan készségesen átjött. Szörnyülködött, de megértő volt. Megígérte, munka után átjön, és a villanyfűrészével lenyesi az egész letört jobb oldali főágat. Anélkül ők sem tudnak mozogni az udvarukon.
-Persze a levágott ágakat is tartsa meg, jók lesznek a kinti sütögetőjükhöz tüzelőnek – biztattam.
Elfogadta, segített nálunk is eltakarítani a nagyját. Csoda, milyen remek kis masina az a villanyfűrész. Persze a pálinkát is megértően a kabátzsebébe dugta, mialatt én mutatóujjamat a számhoz emeltem.
Emlékszel?
A hatalmas fa megmaradt része állva maradt! Kettévált törzzsel, könyvborítóként szétmeredő vastag, „kettényílt” hánccsal is sudáron meredt az égnek és zöldellt tovább világnak. Még a meggyét is – már amit az alacsonyabb ágakról elértünk belőlük, még sokáig eszegettük. Jó volt a termés abban az évben. A többit a madarak lakmározták be. Talán soha annyi madár nem lepte be, szállta meg a fáinkat, mint abban az esztendőben. Csiviteltek, hancúroztak, röpdöstek. A macskáink vadul futkároztak az udvaron, felmeredt nyakkal lesték őket, de túl magasan csapkodott a szárnyuk.
Aztán lassan, fokozatosan csend lett, kívül és belül.
Elállt a szél, az eső, elszállt a meleg, elhallgatott a tévé.
Csak a falra akasztott infúzió csepegett lassan beléd, és a megtelt katéterből eresztettem ki időről időre a vödörbe a bent lévőt. Egyre kevesebbet. Egyre kevesebb ment be beléd és jött ki belőled.
Emlékszel?
A dívány szélére még ki tudtál ülni. A hátadat nagypárnákkal, összegöngyölt paplanokkal támasztottuk ki, s te az eléd tolt asztalka tálcájáról eszegettél. Már nem kívántad se a sajtot, se a szalámis, sonkás, vajas „katonákat”. Nehezedre esett a nyelés, a rágás. Kaptam magtalan, nagy szemű, vékony héjú, állítólag olasz szőlőt, azt szeretted. Leszemeztem a fürtöket, úgy tettem eléd, azokból válogattál. „Ez jó.” mondtad. Aztán észrevettem, hogy már melléjük nyúlsz, nem találod őket. Egyenként az ujjaidhoz tologattam a legszebbjét.
Később már az sem ment. Orvosi tanácsra a patikában fecskendőket vásároltam. Egyet a sűrű erőlevesnek, egyet a tejnek, a víznek. Kálmán egyre biztatott, hogy több vizet itassunk veled, mert még kiszáradsz. Bal kezemmel keményen, görcsösen az ágykeretbe kapaszkodva jobb karommal átöleltelek, hátradűtöttem a fejed, s Kálmán nagy türelemmel, szakértelemmel csepegtetett, spriccelt fáradhatatlanul. Egyenesen, pontosan a szádüreged közepébe, hogy ne a pizsamádra cseppenjen már az a pár csepp. Nem ő fáradt bele, hanem te.
-Aludni szeretnék. Aludni! Hagyjatok végre aludni. Olyan jó… Nem hiszitek el, milyen jó… aludni, aludni…
Tavasszal ismét kizöldellt, kivirágzott a meggyfánk. Szétnyílt törzzsel, szárnyként kiterjesztett hánccsal. Élt és virágzott.
Te ezt már nem láttad. Nem mehettél már ki a teraszra. Üres maradt a széked, Kormos is hiába kellette magát az asztalon. Elmaradt a kávézó társa.
Hanem a fával valami történt.
Belsejében, a hatalmas, rozsdaszínű üregben valami „születőben” volt.
Gyanakodva, hitetlenkedve figyeltem.
Valami növekvőben volt ott az üregben!
Szokásommá vált, hogy nagy magányomban továbbra is veled beszéljem meg a dolgokat.
-Mit gondolsz: lehetséges, hogy ott belül… ott legbelül… egy új fa sarjad, növekszik benne?
És valóban: a szétnyílt törzsben egyre kivehetőbb lett egy új fakezdemény. Egyelőre szürke volt, hajlékony és vékonyhéjú. De fa volt. Élő fa.
Furcsa érzésem támadt. Mindig rajongtál a növényekért. Elsősorban a fákért. Növényvédő szereket kerestél és találtál számukra, ha betegség kínozta őket. Ápoltad, kenegetted, bekötözted, permetezted, gyógyítottad őket. Imádtad a fáidat! Megborzongtam. Lehetséges, hogy amikor „az” történt a meggyfánkkal: amikor majdnem meghalt… Te költöztél beléje, s most belülről istápolod, erőt lehelsz beléje? Lehetséges volna, hogy ott a fánk mélyében most… Te születsz ujjá?
Azóta minden évben remegve várom a tavaszt. Mihelyt eltakarodik a hó, kibotorkálok a kertbe, és dobogó szívvel figyelem a fát. Mennyit nőtt a régi fatörzsben az új kis fa?
Mert nő. Határozottan és cáfolhatatlanul.
Már fél méteres.
Már egy méteres.
Másfél méteres, te jó ég!
Már nem is lehet szemmel kísérni, hisz belülről nő, az élő fa belsejében, amely továbbra is él, virul, minden tavasszal kizöldül, kivirágzik és termést is hoz!
Néha zsámolyt cipelek a fa odva elé, ráülök, benyúlok a „méhébe”, és megsimogatom az új kis fát, amely már együtt nő a régivel. Az anyafával. A magasban már nem is tudom felismerni, az új, frissen zöldellő lombok közül melyik kié. Melyiküké? Együtt nőnek már, szép szimbiózisban.
-Szervusz- mondom neki.- Hogy vagy? Ugye, te vagy az? Benne születtél újra és ismét élsz. Ugye, ismét élsz?
Mostanában, ha meglocsolom a virágoskertet, a gyümölcsfák tövét is jól, bőségesen meglocsolom, amit azelőtt sosem tettem.
Azt akarom, hogy élj. Hogy tovább élj! Nekem.