Roža Jodal, Jódal Rózsa (Sečanj, 1939 – živi i radi u Novom Sadu). Objavila je osam knjiga – tri romana, tri zbirke novela, dve zbirke priča i zbirku književne kritike u izdanju novosadskog „Foruma”. Kao i njene prethodne priče objavljene na korzoportalu, “Tajanstveno kuckanje” preveli su sa mađarskog Tamaš Fišer i Gordana Stojaković. Fotografija: Rita Kinka
Tačno kad si presvukla čistu jastučnicu na malom jastuku, tad su zakucali na vrata kuhinjske terase.
Nisu bila zaključana, dok kapija jeste. Ko to može biti? Pogledala si na jeftin zidni sat: pola sedam uveče. Zar Irmuš nema ključ kod sebe?
Rekla si:
– Irmi, jesi li to ti?
Tišina.
Otišla si u kuhinju, ali iz opreza nisi upalila svetlo, već samo žarulju na terasi. Obišla si kuhinjski sto i provirila kroz prozor sa desne strane iza zamrzivača.
Na terasi nije bilo ni žive duše.
Čudno. Bila si budna i jasno si čula kucanje.
Skinula si svežanj ključeva sa priveska i brzo zaključala vrata terase. Posle toga si otvorila prozor koji gleda na terasu i upitala:
-Ima li koga tu?… Van itt valaki? (U originalnom tekstu «Ima li koga?)
Tišina.
Nisi smela da izađeš, već si iz sobe nazvala sina koji živi u potkrovlju.
-Imruše, jesi li kod kuće?
Nije bio kod kuće.
Kad se kasnije pojavio, odmahnuo je glavom.
-Haluciniraš, mama.
Sledećeg dana, ili nakon dva-tri dana još si spavala, kad je neko snažno zazvonio na kapiju od kovanog gvožđa. Pogledala si na sat: opet je bilo tačno pola sedam. Natukla si kućni ogrtač, otključala ulazna vrata od kuće i pogledala u dvorište.
-Ko je?
Tajac.
Niko nije stajao ispred udaljene kapije.
Možda inkasant za vodu ide ulicom, a kako se nisi odmah javila, prvo je otišao kod komšije. Preobula si druge papuče, uzela ključeve i izašla. Otključala si kapiju i pogledala okolo.
-Ima li koga? – pitala si i čekala da iz neke kuće izađe neko sa baterijskom lampom i sa
meračem. Jedan od zaposlenih, koji se često menjaju. Ništa se nije desilo.
Počela si da sumnjičavo da pregledaš lisnati žbun smokve i gustu živicu forzicije u velikom prednjem dvorištu. U gustišu od granja neko bi mogao uspešno da se sakrije. Nagađala si da u svakom trenutku mogu da preskoče nisku ogradu od kovanog gvožđa. Uskoči, iskoči, ko će ga primetiti? Stanari tvoje ulice su ostarili, a potomci redom prodaju svoje kuće. Novi vlasnici grade. Ruše, pa grade. Svaka nova kuća biće za sprat ili dva viša. Ako se završi. Ulica je puna mehanizacije, kranova, šljunka, pažljivo složenih cigli, radnika. Većinu novih vlasnika ne poznaješ. One, koje već znaš iz viđenja, ne pozdravljaju te. U broj devet su se već uselili. Navodno imaju i saunu.
Zaključala si kapiju, ali si znala, da to nije rešenje.
Stari komšija sa desne strane prišao je do žičane ograde.
-Da li se nešto desilo?
Prišla si mu i rekla tiho, skoro šapatom:
-Prošli put su mi kucali na kuhinjska vrata, danas su pozvonili na kapiju, ali iza njih nije bilo nikog.
Prebledeo je.
-Dakle, ne možemo da se osećamo bezbedno.
-Sin i danju zaključava vrata, ja samo noću. Od danas zaključaću i tokom dana – rekla si i to te je smirilo. Ispod fiksnog telefona sakrila si ceduljicu „Policija 192. Prva pomoć 194.“
Od tada ste često čuli zvukove, čak i lupanje, šuštanje, zapomaganje, turiranje mašina, trubljenje automobila i kamiona, lupanje vratima. U blizini.
Novi komšija sa leve strane počeo je da gradi. Privremeno, bar dok nisu uveli struju i vodu na sopstveni posed, uz vašu dozvolu, kablovima su odvodili sebi struju i vodu, prebacujući cevi preko zajedničkog zida. Zbog toga su vrata vaše garaže bila stalno otvorena – naime u njoj je bila utičnica za struju. Za to vreme loše zatvoreno crevo za polivanje nekontrolisano je kapalo. Odande je komšija crpeo vodu. „Nema problema“ – tešila si se. Dok je Karolj bio živ, ponavljao je kao navijen da moraš biti dobar sa komšijama. „Dobar komšija je ponekad važniji i od rođaka“.
Ako nije padala kiša, graditelji su radili svakog dana od 8 do 17 časova. Lupali su, kuckali, dovikivali se, galamili. Zanimljivo je, međutim, što nikad nisu zapevali! Bilo im je zabranjeno? Ili nisu imali tu naviku?
Ipak, uzalud je bio odlazak bučne čete u 17 časova, jer si ti još uvek čula zvukove, škripu, kuckanje, čije poreklo nisi mogla odgonetnuti.
Tu i tamo je nameštaj škripao, iz kuhinjskog ormana je pao poklopac, sa police za knjige je sletela knjiga, vrata ormarića iz dnevne sobe su se neočekivano otvarala, telefon je povremeno zabrujao, iako očigledno niko nije zvao, uzalud si vikala u telefon: halo, haloo!.
Noću, kad bi mahniti lumperaj u kafiću na uglu odavno zamro, začula bi se čudno zujanje. Najpre si pomislila da je moljac uleteo na svetlo, ali nisi mogla da ga pronađeš. Zujanje i vibriranje je bilo neprekidno, ipak prilično prijatno, jer te je skoro uspavljivalo.
Kad se Njegov glas – glas tvog bivšeg partnera – začuo na desnoj ili levoj strani zajedničkog kreveta, to ti se nije činilo šokantno, već umirujuće. Ne, to nije bio razložan govor, reč, rečenica, već samo topao Glas. Nešto nalik poruci: Ovde sam, gledam vas. Ne plašite se, niste sami. Nekoliko puta si mu se i obratila. U svojoj velikoj samoći ispričala si mu šta te upravo muči. Žalila si se. Ili si se hvalila. Nabrajala si najvažnije dnevne događaje. Ponekad si pričala i o svojim planovima. Odgovor, naravno, nije stigao, odnosno možda jeste, u nekoj potpuno drugoj formi. Posle nekog vremena, ako si uradila nešto dobro – posebno ako ti je bilo teško da to uradiš, dugo si odlagala da se odrekneš nečega u tuđu korist, ili nešto što je bio izazov za tebe, ali korisno na duži rok – onda bi ti se dogodilo nešto dobro. Mogla je to biti uobrazilja takođe, pusta želja, ali ti si to pripisala Njemu u korist i to teje ispunjavalo zadovoljstvom.
Jednom si se ipak stvarno uplašila.
Te noći, čim si ugasila lampu i legla, osetila si potres. Na sebi. Kao da je neko ili nešto leglo na tebe. „O ne, molim te!“ vikala si gušeći se od strave. Skočila si, upalila lampu i zurila po krevetu na čijoj je desnoj strani, i posle toliko godina, na Njegovoj strani danju i noću stajao njegov jastučić. “Ne ljuti se. Bojim se! Mnogo se bojim!“- šapnula si Njemu, ali ti je palo na pamet da to možda i nije bio On, nego… ko zna kakvo biće! I uronila si u to istražujući senke slabo osvetljene sobe, koja je delovala neočekivano tajanstveno i nepoznato.
Posle toga satima nisi mogla da zaspiš i danima si sa upaljenim svetlima išla na počinak. Do jutra je gorelo svetlo.
Tada si sanjala kojekakve gluposti, ali si do jutra zaboravila detalje. Setila bi se i to samo ponekad onih slika, koje su ti prolazile kroz glavu neposredno pre buđenja. Često bi se prenula tokom noći. Jednom se u snu desilo da si bila devojčica, a tvoja baka ležala je bolesna u svom krevetu okružena teglama i flašicama lekova. Telo joj je prekriveno gnojnim i krvavim ranama, a u ogromnom kazanu pored kreveta mama kuva ogromne krvave čaršave svoje tašte i ujedno pacijentkinje – za ručak! „Začas će biti gotova“ rekla je mljackajući, pošto je probala „supu“. „Malo soli ne bi škodilo“ rekao je otac, nakon što je i on probao. „Moraš u svemu da imaš zadnju reč?!“ – cvilela je, frkčući, starica. „Da li stvarno misliš da ceo svet treba uvek da peva tvoju pesmu? Ti si kriv što nikad nismo postale to što smo mogle biti!“ Počeli su krvnički da se svađaju, a otac je u žaru prepirke majci u glavu bacio korpu za hleb, sa tvrdim i nakiselim kukuruznim hlebom koji je dobio na bonove. Probudila si se na taj zvuk udarca. Okupana znojem u mislima ti je bilo jasno, kako se malena, ćelava, smežurana glava cepa na dva dela i dok leti u kazan sa supom razdvaja se u glavicu kupusa mladih, zelenih listova.Vrišteći si upalila svetlo i dahćući otvorila prozor. Zvuk udarca se pojačao do zastrašujućih razmera i još uvek bolno trajao vrteći se u tvojoj glavi kao skakutava bilijarska kugla. Iz crne pometnje se prikazalo nešto. Nešto nalik sprovodu na groblju, kao da su nosili kovčeg stare bake kroz kapiju, a val šapata je prostrujao kroz beskrajnu, u žalost obučenu gomilu, nešto kao: „Baš sve svoje lekove?… Ali i tako paralizovana… Progutala je… progutala… čak i sav opijum… hleb… opijum… rane…bol, bol, razdirući bol… nepodnošljivi opijum… krv i gnoj… metastaze…“
Izbauljala si u kupatilo, rukama si razgrnula mrak koji se lepio za tebe, zvuke i naporan san, jer to je morao biti samo san, naime… O Bože moj!
Od tada se nisi usuđivala da spavaš noću. Samo danju, usred bela dana. Od tada i dalje čuješ kuckanje, udar, trenje, razbijanje. Gutaš sedative i vrtiš se, odlaziš u kupatilo i grozničavo umivaš lice, podočnjake i mršave ruke ledenom vodom sa česme.
Dok danju spavaš, noću čitaš i radiš. Čak i kuhinjski pod pereš noću.
Tokom jedne takve noći, pa sve do jutra dogodilo se da si sedela ispred kompjutera i odjednom si počela čudno da se osećaš. Ni sama nisi mogla da iskažeš, da odgonetneš, šta si zapravo osećala, ali bilo je Zaista Užasno! Neki blagi, ali uporni pritisak u grudima, vrtoglavica, utrnulost ruku…
Bacila si pogled na desni donji ugao kompjutera: 6:30.
Na krevetu pored tvog jastuka Karoljev je bio zaslepljujuće beo.
Imruš u ovo vreme još spava. Duboko, snom bez snova.
Fiksni telefon stoji na vitrini u hodniku, zajedno sa porukom upozorenja ispod telefona. Nisi kupila mobilni jer nisi osetila potrebu. Kad su tvoji prijatelji nedavno spomenuli da ne bi škodilo nabaviti jedan, razmislila si o tome. Nećak te je pak, odvratio: „Prestari ste za to tetka Zita. Ne bi mogli da zapamtite pravila. A sve i da zapamtite posle nekoliko godina vaše reumatične i artritične ruke postale bi nespretne, kao kod moje bake. Ili zbog uznapredovale katarakte ne biste mogli da pronađete brojeve ili imena, te više ne bi mogli da ga koristite. Zaboravite. Zakasnili ste. Trebalo je da se toga setite ranije.“
Složila si se sa njim i nisi kupila mobilni telefon. E, a da je on sada pored tebe… Ali nije. A fiksni je daleko. Ovaj put – na nedostižnoj razdaljini.
Moraš sedeti nepomično i čekati.
Prestravljena čekati, da li ćeš čuti ili osetiti novo kuckanje, novi udar ili tako nešto – Iznutra.
Tako si dakle sedela u tmurnoj tišini sa usiljenim strpljenjem.
Čekala si.
Jódal Rózsa: Titokzatos koppanások
Éppen a kispárnájára húztál tiszta huzatot, amikor bekopogtak a konyha terasz felőli ajtaján.
Nem volt bezárva, viszont a kapu igen. Ki lehet? Ránéztél az olcsó faliórára: este fél hét. Imrus nem vitt volna magával kulcsot?
Kiszóltál:
-Imi, te vagy az?
Csend.
Kimentél a konyhába, de óvatosságból nem a konyhában gyújtottál világot, hanem a terasz égőjét csaptad fel. Megkerülted a konyhaasztalt és jobbról, a mélyhűtő mögül kikukucskáltál a hosszúkás ablakon.
Egy lélek sem volt a teraszon.
Furcsa. Hiszen ébren voltál és jól kivehetően hallottad a kopogást.
A kulcstartóról leemelted a kulcscsomót és sietve bezártad a teraszajtót. Aztán kihajtottad a teraszablakot és kiszóltál:
-Van itt valaki? … Ima li koga?
Csend.
Nem mertél kimenni, hanem a szobából hívtad fel a manzárdon lakó fiadat.
-Itthon vagy, Imrus?
Nem volt otthon.
Amikor később előkerült, megrázta a fejét.
-Hallucinálsz, mama.
Másnap, vagy harmadnap még aludtál, amikor arra ébredtél, hogy valaki jó hangosan becsenget a kovácsoltvas kapun. Ránéztél a faliórára: pontosan fél hét volt megint. Magadra kaptad a pongyoládat, kizártad a bejárati ajtót és kinéztél.
-Ki az?
Senki sem állt a távoli kapuban.
Lehet, hogy a vízleolvasó járja az utcát, és, mivel nem jelentkeztél azonnal, előbb a szomszédhoz ment be. Papucsot cseréltél, kulcsot vettél magadhoz, és kimentél. Kizártad a kaput, és körbepillantottál.
-Ima li koga? – kérdezted, és vártad, hogy valamelyik házból zseblámpájával, leolvasójával előbukkan a gyakran cserélődő alkalmazottak egyike, de semmi sem mozdult.
Gyanakodva mustrálni kezdted az előudvar hatalmasra terebélyesedett, lombosodott fügebokrát, s a sűrű forzíciasövényt. Ágaik sűrűjében vígan megbújhat valaki. Sőt, morfondíroztál, az alacsony kovácsoltvas kerítést is bármikor átugorhatják. Kiugrik, beugrik, ki veszi észre? Utcátok lakói elöregedtek, utódaik eladják házaikat. Az új tulajdonosok építkeznek. Minden újabb ház az elődjénél egy-két emelettel magasabb lesz. Ha elkészül. Az utca tele van munkagépekkel, darukkal, sóderrel, gondosan csomagolt téglatömbökkel, munkásokkal. Az új tulajdonosok legtöbbjét nem ismeritek. Akit látásból már igen, az sem köszön. A kilencesbe már beköltöztek. Állítólag szaunájuk is van.
Visszazártad a kaput, de érezted, hogy ez nem megoldás.
A jobboldali régi szomszéd odajött a drótkerítéshez.
-Történt valami?
Odaslattyogtál hozzá és halkan, majdnem suttogva közölted vele:
-Tegnap a konyhaajtón kopogtak be, ma meg a kapun csengettek, de nem volt mögöttük senki.
Elsápadt.
-Ezek szerint nem érezhetjük magunkat biztonságban.
– A fiam nappal is zárja az ajtaját, én csak este. Mától kezdve nappal is zárni fogom – mondtad, s ettől valahogy megnyugodtál. A vezetékes telefon alá azért egy papírcetlit dugtál:”Rendőrség 192. Elsősegély 194”
Azontúl gyakran hallottál zörejeket, sőt döngéseket, karistolásokat, szögelést, kiáltozást, gépek zakatolását,személy- és teherautók tülkölését, csapkodást. Már a közeledből.
A baloldali új szomszéd kezdett építkezni. Amíg nem vezették be, legalább ideiglenesen, a saját telkükre is a villanyt és a vizet, engedélyeddel tőletek vitték át hosszabbítókkal, a közfalon átdobva a vezetékeket, az áramot és a vizet. Emiatt a garázsajtó állandóan nyitva állt –annak a villanykapcsoló-aljzatát használták, a rosszul elzárt locsolócső pedig csepegett világnak.”Nem baj” csitítottad magad. „Károly, amíg élt, váltig azt hajtogatta, hogy a szomszédokkal jóban kell lenni. Egy jó szomszéd néha még a rokonnál is fontosabb”.
Ha nem esett az eső, az építők minden nap reggel nyolctól 17 óráig dolgoztak. Döngettek, kopácsoltak, hórukkoltak, át- átkiabáltak egymásnak. Érdekes: énekelni sohasem énekeltek! Megtiltották volna nekik? Vagy csak nem vált szokásukká?
Ám lármás seregük hiába vonult el már 17 óra után, te azután is gyakran hallottál hangokat, zörejeket, koppanásokat, amelyeknek nem ismerted az eredetét.
Meg-megreccsentek a bútorok, a konyhaszekrényből kiesett egy fedő, a könyvállványról lerepült egy könyv, a nappali szekrényének ajtaja váratlanul kitárult, megszólalt a telefon, pedig nem is hívott senki, hiába hallóztál bele.
Éjjelente, amikor a sarki kávézóban már rég elcsitult a fékevesztett gajdolás, furcsa zümmögés ütötte meg a füledet. Először azt hitted, valami éjjeli lepke repült be a fényre, de nem leltél nyomára. A zümmögés, duruzsolás folyamatos volt, elég kellemes és szinte álomba ringató.
Amikor az Ő – az egykori párod – hangja hangzott fel közös fekhelyetek jobb vagy bal oldalán, az nem volt riasztó, inkább megnyugtató. Nem, nem volt az értelmes beszéd, szó, mondat, csak egy meleg Hang. Valami üzenet-féle: Itt vagyok, figyellek benneteket. Ne féljetek, nem vagytok egyedül. Néha szóltál hozzá. Nagy magányodban neki mondtad el, mi emészt éppen. Panaszkodtál. Vagy dicsekedtél. Elsoroltad a nap fontosabb eseményeit. Néha beszéltél a terveidről. Válasz persze nem érkezett, illetve – talán – valami egészen más formában. Egy idő után úgy érezted, hogy ha valami jót cselekedtél… méghozzá úgy, hogy nehezedre esett megtenni, sokára szántad rá magadat, hogy mégis lemondj valamiről valaki javára, vagy valami, számodra megerőltetőt, de hasznosat hosszú hezitálás után mégis elvégezz – akkor hamarosan valami jó történt veled. Lehetett ez beképzelés is, belemagyarázás, persze, de te az Ő javára írtad, és ez elégedettséggel töltött el.
Egyszer mégis nagyon megijedtél.
Aznap éjjel, alighogy lámpát oltottál és lefeküdtél, egy huppanást éreztél. Magadon. Mintha valaki, vagy valami rád feküdt volna.„Jaj ne, kérlek!” kiáltottad elfulladva. Felugrottál, lámpát gyújtottál és az ágyra meredtél, amelynek jobb oldalán, annyi év után is, az Ő helyén éjjel-nappal most is ott állt a kispárnája. „Ne haragudj. Félek! Nagyon félek!”suttogtad Neki, de közben az jutott eszedbe, hogy ez talán nem is Ő, hanem… ki tudja, miféle szerzet. S fürkészve belemeredtél a félhomályos szoba váratlanul titokzatosnak, ismeretlennek tűnő árnyaiba.
Utána még órákig nem tudtál elaludni, s napokig lámpafény mellett hajtottad álomra a fejedet. Reggelig égetted a villanyt.
Akkoriban sok zagyvaságot összeálmodtál, de reggelre rendszerint elfelejtetted, mit. Esetleg csak arra elékeztél, ami közvetlenül ébredés előtt foglalkoztatott. Éjjelente sokszor felriadtál. Egy ilyen alkalommal azt érezted, hogy álmodban kislány voltál, s hogy ómama, orvosságos tégelyekkel, üvegcsékkel körülbástyázva betegen feküdt az ágyában. A teste csupa gennyes, vérző seb, s az ágy mellett egy hatalmas üstben mama a beteg lepedőit főzi – ebédre. „Mindjárt megfőnek” mondta cuppogva, miután megkóstolta a „levest”. „Egy kis só nem ártana bele” mondta apád, miután ő is megkóstolta. „Neked mindenbe bele kell szólnod?!” vinnyogott fel ómi hörögve. „Úgy érzed, az egész világnak mindig körülötted kell forognia? Miattad nem tudtunk soha – kiteljesedni!” Acsarkodva veszekedni kezdtek, s a vita hevében apád az asztalon, a kenyérkosárban sárgálló/barnálló, jegyre kapott kukoricakenyeret váratlanul – az anyja fejéhez vágta. Erre a hatalmas koppanásra ébredtél fel. Izzadtságban fürödve az a kép maradt meg benned, hogy a kopaszra fonnyadt kis fej kettéhasadva, s zöldellőn leveledző káposztafejjé változva fröccsenve landol a fortyogó üstben.
Sikoltva gyújtottál világot és zihálva tártál ablakot. Az iszonyúra felhangosodott koppanás még akkor is fájdalmasan ott kopogott, s mint össze-összekoccanó biliárdgolyó forgott a saját fejedben… Aztán a fekete kavargásban felrémlett valami. Egy temetés-féle, amelyen mintha ómi koporsóját vitték volna ki a kapun, és egy suttogáshullám gyűrűzött végig valami végeláthatatlan, gyászba öltözött tömegen, amely olyasmit sutyorászott egyre, hogy: „Az összes gyógyszerét? … De hát lebénulva…Bevette… bevette… az ópiumot is mind… kenyér… ópium… sebek…fájdalom, fájdalom, égető fájdalom… kibírhatatlan ópium… vér és genny… metasztázis…”
Kibotorkáltál a fürdőszobába, nekiestél az ajtófélfának, kezeddel magad előtt hajtottad a zsírosan rádtapadó sötétet, a hangokat, a zagyva álmot, amely csak álom lehet, hiszen… Ó Istenem!
Azóta nem mersz éjjel aludni. Csak nappal, napvilágnál. S azóta is hallod a kopogásokat, koppanásokat, súrlódásokat, törést-zúzást. Nyeled a nyugtatókat és kerül-fordul, kimész a fürdőszobába és a csap alatt jéghideg vízzel megmosod a lázban égő arcodat, karikás szemedet, a lesoványodott karodat.
Mivel nappal alszol, éjszakánként olvasol, dolgozol. Még a konyhát is ilyenkor mosod fel.
Egy ilyen, reggelbe nyúló éjszaka folyamán történt:
Ültél a számítógép előtt, s váratlanul furcsán kezdted érezni magad. Magad sem tudtad volna megmondani, mit érzel, de – Nagyon Rossz volt! Valami enyhe, de állandósulni látszó mellkasi nyomás, szédülés, karzsibbadás-féle…
Lepillantottál a gép jobb sarkára: 6,30.
Károly párnája a magadé mellett fehéren vakított az ágyon.
Imrus ilyenkor még alszik. Mélyen, álomtalan álommal.
A vezetékes telefon az előszoba vitrinjén árválkodik, az alácsúsztatott figyelmeztető cédulával egyetemben. Nem vásároltál mobilt, mert nem érezted szükségét. Amikor a barátnőid újabban szóba hozták, hogy nem ártana beszerezni egyet, eltöprengtél rajta. Az unokaöcséd azonban lebeszélt róla: „Öreg már maga ahhoz, Zita néni. Nem tudná megjegyezni a szabályokat. Vagy ha mégis, pár év múltán elügyetlenedne a reumás, artrózisos keze, mint a nagyanyámnak. Vagy az esetleg elhatalmasodott szürkehályoga okán nem találná a számokat, neveket, s nem tudná már kezelni. Felejtse el. Lekésett róla. Előbb kellett volna gondolni rá.”
Igazat adtál neki, s nem vásároltál mobilt. Pedig, ha az most itt volna melletted… De nincs. A vezetékes pedig messze van. Ezúttal – elérhetetlen messzeségben.
Ülni kell, mozdulatlanul, és várni.
Rettegve várni, hallasz-e, érzel-e valami újabb koppanást, roppanást vagy mit – ott Belül, vagy sem.
Ültél hát csendben, magadra kényszerített türelmes mozdulatlansággal.
Vártál.