Priča “Hoću kući” peta je u ciklusu korzoportala posvećenom Roži Jodal/ Jódal Rózsa (Sečanj, 1939 – živi i radi u Novom Sadu). “… Koliko solitera! Ovu ulicu ne poznaje… Ni ovu. Ni po imenu. Sasvim je promenjen ovaj kraj… Opet velika robna kuća. Koliko ih ima! I koliko mnogo ljudi! Ni sa jednim poznanikom se nije sreo. A nekad… Nekad je mislio da pola grada poznaje…» Prevod sa mađarskog: Tamaš Fišer i Gordana Stojaković. Foto: korzoportal.
„Tokom sledećih dana očekuju se mrazevi“.
Auu! Prisetio se koliko puta se zaledila brava kapije od kovanog gvožđa. Sa upaljačem, šibicama topili su kristal leda zaglavljen unutra. Kasnije su kupili mnogoreklamirano sredstvo za topljenje leda. Zaista, imamo li još toga?
Oprezno je kročio u odaju i dugo se devao među mnoštvom papirnih i platnenih kesa, kutija, tegli sa džemom na policama. Nije više znao čemu služi polovina toga. Kakav krtog! Naslage jednog života. Treba ih pažljivo sortirati i pola odbaciti. Ali, po ovoj hladnoći? Brrr! Drugi put. Možda na leto.
-Tu si! – stegnuo je grlić jedne lepljivi flaše. Veselo bi je bućkao, ali iznutra nije
bilo znakova života. Podigao ga je da bi bolje video pod svetlošću lampe. Slabovidim očima dugo je proveravao, ali na žalost, na dnu se zalepio talog gustine meda i debljine čačkalice. „Od ovoga nema vajde“!
Nije imao pojma o tome gde ga je kupio onomad – pre mnogo godina. Ali, sve i da može da se priseti gde su sad one uske, krivudave ulice koje su se svakodnevno čistile i koje su imale travnjak, gde je uvek cvetalo cveće, gde su bile te male privatne radnje, ne bi ih prepoznao! Kao da se ceo grad okrenuo naopačke. Možda da upita suseda. On se puno kreće, a budući da je majstor, dobro poznaje prodavnice.
Autobusom je stigao na datu adresu. Imao je godišnju penzionersku kartu, radovao se što konačmo može da je koristi. Pogotovo što jedva izlazi iz kuće.
Autobus je bio prepun, zato su se držali za gvozdene držače, za druge putnike, kao sardine. Videvši ga, odmah su tražili mesto. „Sedite samo ovde dekice… Ovde… ovde levo ima jedno slobodno mesto. Je li da ćeš da ustupiš mesto čiki, mladiću“!? „Kakav bre čika“! promrmlja u sebi i pokuša da ispravi svoja sve grbavija leđa. Obukao je svečani sivi kaput koji je do sada koristio za važnije prilike, ali sad kad je napokon krenuo u razgledanje grada, osećao je da je krajnje vreme da ga malo provetri. Bio je iznenađen koliko je bio srećan zbog neočekivanog izleta.
Posle kupovine neće odmah krenuti nazad. Razmišljao je da, ako se već odvažio na izlazak, onda će razgledati ovaj deo grada.
Koliko solitera! Ovu ulicu ne poznaje… Ni ovu. Ni po imenu. Sasvim je promenjen ovaj kraj…
Opet velika robna kuća. Koliko ih ima! I koliko mnogo ljudi! Ni sa jednim poznanikom se nije sreo. A nekad… Nekad je mislio da pola grada poznaje.
Sunce je okrepljujuće sijalo, prijatno je bilo hodati, ali brzo je osetio umor. Uz olakšanje je seo na klupu. Beše to nova klupa, na kojoj su zaiskrile boje, ali jedna letvica beše odvaljena. Nije se moglo na njoj ugodno sedeti, usecala se u mršavu, usahlu zadnjicu. Pored klupe zasađene su mladice u dva reda. Pažljivo su okružene letvicama da se ne bi savijale ako iznenada naiđe oluja. Gle, čak su ih i vezali radi sigurnosti. Nasmešio se uz odobravanje. To je prava gradska hortikultura sa stilom. Ali… da li mu se čini? Dve najbliže sadnice su ipak slomljene. Moguće je da su samo savijene. Ovo je nemoguće! Ustao je i opipao jednu da bi je kanapom sa zemlje privezao za letvicu… Možda će zato opstati. Izdržljivi su ovi jablanovi. Poznaje ih, nekad se mnogo bavio i eksperimentisao njima.
Umoran se vratio na klupu. Zatvorio je oči. Možda je i zadremao.
Zbog hladnoće se prenuo. Trebao je da ide kući.
-Gde ovde staje devetka? – zapitao je prolaznike.
Niko nije znao. Slegali su ramenima.
-Ovde nikad i nije stajala – reče neko.
Ustao je i uz napor krenuo. Malo mu se vrtelo u glavi.
-Devetka? Oprostite… Ili jedanaestica – okretao se s vremena na vreme, tu i tamo ka
prolaznicima prijateljskog izgleda. Odmahivali su glavom, on je i dalje bazao.
-Uhvatite trinaesticu – preporuči neko.
-Radije dvanaesticu – predloži neko drugi.
Nije znao šta ga je snašlo, samo je išao, išao napred naslepo.
Kasnije se ukrcao u neki autobus. Činilo mu se kao da je sišao, pa ušao u jedan drugi. Desilo se da su ga ugurali. „To će biti odgovarajući autobus, videćete“, ohrabrivali su ga.
-Hoću kući – ponavljao je u sebi istrajno.
-Gde stanujete?
-Treba da siđem u Ulici cara Dušana – prošapta. Kao da je i vazduh oko njega iščilio.
Ponovo je sedeo u autobusu, neko mu je pravilno „otkucao“ kartu. Kasnije je sišao malo pomućene glave, izgubljen, jer su mu rekli da ovde izađe.
Samo to je bio nepoznat kraj, nepoznata lica.
-Gde sam? Hoću kući! – promrmljao je.
Držao se za neku ogradu. Kasnije je obgrlio električni stub i tako se odmorio. Sve je teže disao.
-Devetka? Ovde staje? – zapita smirenim glasom nekog, koga je samo nejasno video.
-Ovde. Da li ste sad izašli? Gde nameravate?
-U Ulicu Teodora Pavlovića – rekao je mucajući.
-Onda samo treba ovde da pređete na pešačkom… Sačekajte, prevešću vas.
Zastao je na ćošku, naslonio se na kameni zid prve kuće. Iznenada je osetio da mu je kaput težak. Probao je da ga strgne sa sebe, iznenada ga obuze umor i pospanost. Sve se čvršće držao za kameni zid, ali je osetio da mu ruka malaksava, kao da će se uskoro odvojiti od zida. Šta će onda biti?
Osetio je da mu je glava prazna. Kao da u kaputu nije bio on. To je bio samo jedan prazan, sivi kaput. Gde je onda on? Sve se zavrtelo. Jeee… Ringišpil. Sve se vrtelo sa njim i decom na ringišpilu i sa onima koji okolo blenu.
Okreću se, sve se više okreću u krug, u krug… I sve brže. Zar ova vrteška nikad ne prestaje?
-Loše vam je? Znam da u ovoj ulici stanujete. Viđam vas povremeno. Koji ste broj?
Otpratiću vas.
-Broj osam – izdahnuo je reč i nemoćno pustio da ga vode. Da ga vode i vuku. Kao da
ga dvoje drže pod ruku.
-Hoću kući!
-Evo broja osam.
-Broj osam. Broj osam. Kod kuće sam. Nije podigao glavu. Takvo je smirenje nastalo.
Takav mir. Već je gde treba. Konačno. Zahvalno je klimnuo glavom. – Hvala.
-Već smo zvonili, ali niko ne otvara kapiju. Izgleda da nema nikog u kući.
-Broj osam. Kod kuće sam. Došao sam kući.
-Džep od kaputa… – čulo se odnekud izdaleka. – Da vidimo u džepu od kaputa, možda je ključ od kapije kod vas.
Beše tu.
Susedi su otvorili kapiju, ali ulazna vrata pronađeni ključ nije otvarao. Obišli su kuću i probali na zadnja vrata.
Zbog buke se na vratima mansarde pojavio sin.
-Ti si kod kuće? – upita komšija Feher. Prepoznao je njegov glas, pa se setio imena.
-Od kad već zvonimo! Sediš na ušima?!
-Gore se ne čuje kapijsko zvono. Do tamo nismo sproveli kabl. Moja mama nije kod
kuće. Šta… šta se dogodilo sa mojim ćaletom?
-To ne bih znao. Dođi, pomozi mi da ga sprovedem… I da ga više nikad niste pustili na ulicu! Samog.
-Šta? Kako? Mene?
-Ali hej … dosad još nisam…..
Glas mog sina!
Kakva je ovo zbrka! I ova gungula oko mene. Odakle ova gomila ljudi odjednom ovde? Dobro poznati mirisi. Ovo je kuhinja. Samo da konačno nađem neki oslonac!
Prvo se uhvatio za belo ofarbani dovratak dnevne sobe. Grčevito se držao. Prislonio je svoje vetrom iritirano lice uz toplo, glatko drvo. Na kraju je osetio neizrecivo olakšanje.
-Oče! Dragi oče! – sin ga zagrli – Dođi, pomoći ćemo ti do kauča. Odahni malo. Ali gde si bio toliko dugo? Majka te već u komšiluku traži, da nisi svratio kod njih.
-Ostavi me… Ostavi me malo ovako. Da se odmorim… Odmorim.
-Ali hej…
-Sad sam tako dobro. Konačno sam stigao kući. Kod kuće sam!
Zanimljivo. Ceo trup mu je unazad pomeren kao kod čika Dežea, deda ujaka koji kad god je pao nikad nije pao napred, nego unazad, na leđa. Da li je to kod njih porodična stvar?
Zagrlio je oca nežno oko struka i svoje uplakano, zapanjeno lice prislonio na ova umorna i u nazad povijena leđa koja su se iznenada jako umorila.
Jódal Rózsa: Haza akarok menni!
„A napokban fagyok várhatóak.”
Hűha! Emlékezett rá, előző évben hányszor fagyott be a kovácsoltvas kapu kulcslyuka. Öngyújtóval, gyufával olvasztgatták a belsejében ragadt jégkristályt. Később ők is beszerezték az agyonreklámozott jégolvasztót. Ugyan, van-e még belőle?
Kibattyogott a kamrába és sokáig matatott a sok papír- és vászonzacskó, doboz, tégely, lekvárosüveg között a polcokon. A feléről már nem tudta, mire szolgál. Mennyi felesleges holmi! Egy élet hordaléka. Alaposan át kellene válogatni őket és a felét kidobni. De ebben a hidegben? Brr! Majd. Majd a nyáron.
-Megvagy! – csípte nyakon az egyik ragacsos üvegecskét.
Jókedvűen meglötyögtette – volna, de az bizony nem adott magáról életjelet. A magasba emelte, hogy a lámpafényben jobban lássa. Vaksi szemével sokáig vizslatta, de sajnos, csak egy fogpiszkálónyi mézsűrűségű réteg tapadt meg az alján. „No, ebből sem lesz már énekes halott!”
Fogalma sem volt róla, hol vásárolta annak idején – sok évvel ezelőtt. De még ha emlékezne is rá: hol vannak már azok a szűk, naponta felsepregetett görbe utcácskák, amelyeknek még a pázsitos járdaszegélyén is mindig virág nyílott, és hol vannak azok az apró magánüzletek! Mintha az egész város fenekestől felfordult volna. Majd megkérdezi a szomszédot. Az sokat jár, kel, mester lévén jól ismeri az üzleteket.
Autóbusszal el is érte a megadott címet. Megvolt az évi nyugdíjas buszjegye, örült, hogy végre használhatja. Hiszen már alig mozdul ki.
A busz zsúfolásig megtelt, úgy kapaszkodtak a vasrudakba, fogantyúkba, egymásba az utasok, mint a heringek. Neki azonban, rápillantva, szinte azonnal helyet kerestek. „Üljön csak le, bácsika…Ott…ott balra van egy szabad hely. Ugye, átadod a helyed a bácsikának, fiam?” „Még hogy bácsika!” dohogott magában, és igyekezett kihúzni lassan, de megállíthatatlanul egyre kihívóbban púposodó görnyedt hátát. Az ünneplő szürke télikabátját húzta fel, amelyet eddig megkímélt, jelentősebb alkalmakra tartogatott, de most, hogy végre ő is útra kel és városnézőbe indul, úgy érezte, végső ideje, hogy kicsit megszellőztesse. Maga is meglepődött, mennyire örül a váratlan kiruccanásnak.
Vásárlás után nem indult azonnal vissza. Gondolta, ha már kimozdult, körülnéz kicsit a városnak azon a részén.
Mennyi toronyház! Ezt az utcát nem ismeri… Ezt se. A névadóját sem… Teljesen megváltozott ez a környék…
Megint egy nagyáruház. Mennyi van belőlük! S ez a rengeteg ember! Eddig egy fia ismerőssel sem találkozott. Azelőtt… Valamikor úgy érezte, a fél várost ismeri.
Barátságosan sütött a nap, kellemes volt a séta, de lassan úgy érezte, fárad. Lehuppant egy padra. Vadonatúj pad volt, még csillogott rajta a festék, de egy lécét már kitörték. Nem volt kényelmes rajta ücsörögni, szúrta a sovány, meglappadt fenekét. Mélyeket lélegzett.
A pad mellett kétoldalt frissen elültetett fácskák egész sora. Gondosan lécekkel vették őket körbe, nehogy meghajlítsa őket egy hirtelen jött szélroham. Nini, a biztonság kedvéért még ki is kötötték őket. Elismerően mosolygott. Hiába, a városi kertészet aztán megadja a módját. De… jól látja? A két legközelebbi mégis derékba van törve. Illetve, talán, csak hajlítva. Ez lehetetlen! Felállt, megtapogatta az egyiket, majd a földön heverő madzagdarabbal igyekezett úgy-ahogy visszakötözni a támfához.. Talán megmarad azért. Szívósak ezek a kis jegenyék. Ismeri őket, valaha sokat foglalkozott, kísérletezett velük.
Elfáradt, visszaült. Lehunyta a szemét. Talán el is bóbiskolt.
Arra riadt fel, hogy fázik. Haza kellene menni.
-Itt hol áll meg a kilences? – kérdezte meg a járókelőktől.
Senki sem tudta. A vállukat vonogatták. „Itt nem is állt meg soha” mondta valaki.
Felállt, tovább baktatott. Kicsit szédült.
-A kilences? Kérem… Vagy a 11-es – fordult időről időre egy-egy barátságosabb kinézetű elhaladóhoz. A fejüket rázták, ő pedig tovább botorkált.
-Üljön a 13-asra – ajánlotta valaki.
-Inkább a 12-esre – ajánlotta egy másik.
Zavartan kapkodta a fejét és csak ment, ment tovább vaktában.
Később felült valamelyikre. Mintha le is szállt volna, hogy újra felszálljon egy másikra. Volt, hogy feltuszkolták. „Ez a megfelelő lesz, meglátja” biztatták.
-Haza akarok menni!- ismételgette magában konokul.
-Hol lakik?
-A Dusan Cár utcában kell leszállnom – suttogta. Mintha a levegő is fogyóban lett volna körülötte.
Megint autóbuszban ült, valaki a jegyét is szabályosan bekattintotta. Később leszállt, mert azt mondták, itt szálljon le, s ő szédülő, kissé kótyagos fejjel lekászálódott.
Ismertetlen volt a környék, az emberek.
Hol vagyok? Haza akarok menni! –motyogta.
Egy kerítésbe kapaszkodott. Később egy villanykarót karolt át, úgy pihent. Egyre nehezebben lélegzett.
-A kilences? Itt áll meg? –kérdezte elhaló hangon valakitől, akit valahogy már csak homályosan látott.
-Itt. Most szállt le? Hová igyekszik?
-A Teodor Pavlovics utcába – mondta akadozó nyelvvel.
-Akkor csak menjen át itt a zebrán… Várjon, majd átvezetem.
Megállt a sarkon, nekitámaszkodott az első ház terméskő falába. Hirtelen nagyon nehéznek, éktelenül súlyosnak érezte a kabátját. Megpróbálta lerángatni magáról, de egyszerre valami álmosság- és fáradtság-féle kerítette hatalmába. Egyre szorosabban kapaszkodott a kőfalba, de érezte, gyengül a karja, hamarosan leválik róla…. Akkor mi lesz?
Üresnek érezte a fejét. Mintha a kabátjában sem ő maga volna. Ez egy üres szürke nagykabát. Ő meg akkor hol van? Valami forgást, körforgást érzett. Jéééé- Ringlispiel. A tér vele és a többi, vele együtt a körhintán egyre sebesebben sergő-forgó gyerekkel, meg a lent ácsorgó szájtátiakkal.
Forognak, egyre csak forognak. Körbe, körbe… És egyre gyorsabban. Ez a körhinta sosem áll le?
-Rosszul van? Tudom, hogy ebben az utcában lakik. Láttam néhányszor. Hányas szám? Odavezetem.
-A nyolcas – lehelte valami ködön át és tehetetlenül hagyta, hogy vezessék. Vezessék, vonszolják. Mintha már ketten karolták volna.
-Haza akarok menni!
-Ez a nyolcas.
-A nyolcas. A nyolcas. Itthon vagyok. – Nem is emelte fel a fejét. Olyan nyugodt lett egyszerre. Olyan megbékélt. A helyén van már. Végre. Hálásan bólogatott. –Köszönöm.
-Már csengettünk, de senki sem nyit kaput. Úgy látszik, senki sincs idehaza.
-A nyolcas. Itthon vagyok! Hazaértem.
–A kabatzsebét… – hallotta valahonnan messziről.- Nézzük meg a kabátzsebét, hátha van nála kapukulcs.
Ott volt.
A szomszédok kinyitották a kaput, de a bejárati ajtót nem a megtalált kulcs nyitotta. Megkerülték a házat, és a hátsó ajtón próbálkoztak.
A zajra felbukkant a manzárdajtóban a fia.
-Te itthon vagy? – kérdezte Fehér szomszéd. A hangjáról eszébe jutott a neve.
-Már mióta csenegetünk! A füleden ülsz?
-Fent nem hallani a kapucsengőt. Oda nem vezettük fel a kábelt. Édesanyám nincs itthon. Mi… mi történt a faterommal?
-Azt én nem tudhatom. Gyere, segíts betámogatni… És ki ne eresszétek többé az utcára! Egymagát.
Mit? Hogyan? Engem?
– De hát… eddig még sohasem…
A fiam hangja!
De ez a homály! És ez a gomolygás itt körülöttem. Honnan termett itt most egyszerre ez a tömeg? …
A jól ismert illatok. Ez a konyha. Csak megkapaszkodhassam már valamiben!
Először a nappali fehérre lakkozott ajtófélfáját ragadta meg. Valósággal rátapadt. Szélfútta kipirosodott arcát odaszorította a langyos, sima fához. Végtelen megkönnyebbülést érzett.
-Apa! Édesapám! – ölelte át a fia. – Gyere, majd betámogatunk a heverőre. Megpihensz egy kicsit. De hát hol voltál ilyen sokáig? Anya már a szomszédban keresget, hátha átmentél hozzájuk.
-Hagyjál… Egy kicsit hagyjál még így. Pihenni… Pihenni.
-De hát…
-Most olyan jó. Végre hazaértem. Itthon vagyok!
Érdekes. Az egész felsőteste hátrafeszül, mint Dezső bácsinak, a nagybátyjának, aki, valahányszor elesett, sosem előrebukott, hanem mindig hátrafelé, a hátára esett. Ez valami családi lenne náluk?
Átölelte az apja derekát és könnyes, megdöbbent arcát ehhez a mereven, görcsösen hátrafeszülő, egyszerre nagyon elfáradt háthoz szorította.
Jódal Rózsa: Haza akarok menni!
„A napokban fagyok várhatóak.”
Hűha! Emlékezett rá, előző évben hányszor fagyott be a kovácsoltvas kapu kulcslyuka. Öngyújtóval, gyufával olvasztgatták a belsejében ragadt jégkristályt. Később ők is beszerezték az agyonreklámozott jégolvasztót. Ugyan, van-e még belőle?
Kibattyogott a kamrába és sokáig matatott a sok papír- és vászonzacskó, doboz, tégely, lekvárosüveg között a polcokon. A feléről már nem tudta, mire szolgál. Mennyi felesleges holmi! Egy élet hordaléka. Alaposan át kellene válogatni őket és a felét kidobni. De ebben a hidegben? Brr! Majd. Majd a nyáron.
-Megvagy! – csípte nyakon az egyik ragacsos üvegecskét.
Jókedvűen meglötyögtette – volna, de az bizony nem adott magáról életjelet. A magasba emelte, hogy a lámpafényben jobban lássa. Vaksi szemével sokáig vizslatta, de sajnos, csak egy fogpiszkálónyi mézsűrűségű réteg tapadt meg az alján. „No, ebből sem lesz már énekes halott!”
Fogalma sem volt róla, hol vásárolta annak idején – sok évvel ezelőtt. De még ha emlékezne is rá: hol vannak már azok a szűk, naponta felsepregetett görbe utcácskák, amelyeknek még a pázsitos járdaszegélyén is mindig virág nyílott, és hol vannak azok az apró magánüzletek! Mintha az egész város fenekestől felfordult volna. Majd megkérdezi a szomszédot. Az sokat jár, kel, mester lévén jól ismeri az üzleteket.
Autóbusszal el is érte a megadott címet. Megvolt az évi nyugdíjas buszjegye, örült, hogy végre használhatja. Hiszen már alig mozdul ki.
A busz zsúfolásig megtelt, úgy kapaszkodtak a vasrudakba, fogantyúkba, egymásba az utasok, mint a heringek. Neki azonban, rápillantva, szinte azonnal helyet kerestek. „Üljön csak le, bácsika…Ott…ott balra van egy szabad hely. Ugye, átadod a helyed a bácsikának, fiam?” „Még hogy bácsika!” dohogott magában, és igyekezett kihúzni lassan, de megállíthatatlanul egyre kihívóbban púposodó görnyedt hátát. Az ünneplő szürke télikabátját húzta fel, amelyet eddig megkímélt, jelentősebb alkalmakra tartogatott, de most, hogy végre ő is útra kel és városnézőbe indul, úgy érezte, végső ideje, hogy kicsit megszellőztesse. Maga is meglepődött, mennyire örül a váratlan kiruccanásnak.
Vásárlás után nem indult azonnal vissza. Gondolta, ha már kimozdult, körülnéz kicsit a városnak azon a részén.
Mennyi toronyház! Ezt az utcát nem ismeri… Ezt se. A névadóját sem… Teljesen megváltozott ez a környék…
Megint egy nagyáruház. Mennyi van belőlük! S ez a rengeteg ember! Eddig egy fia ismerőssel sem találkozott. Azelőtt… Valamikor úgy érezte, a fél várost ismeri.
Barátságosan sütött a nap, kellemes volt a séta, de lassan úgy érezte, fárad. Lehuppant egy padra. Vadonatúj pad volt, még csillogott rajta a festék, de egy lécét már kitörték. Nem volt kényelmes rajta ücsörögni, szúrta a sovány, meglappadt fenekét. Mélyeket lélegzett.
A pad mellett kétoldalt frissen elültetett fácskák egész sora. Gondosan lécekkel vették őket körbe, nehogy meghajlítsa őket egy hirtelen jött szélroham. Nini, a biztonság kedvéért még ki is kötötték őket. Elismerően mosolygott. Hiába, a városi kertészet aztán megadja a módját. De… jól látja? A két legközelebbi mégis derékba van törve. Illetve, talán, csak hajlítva. Ez lehetetlen! Felállt, megtapogatta az egyiket, majd a földön heverő madzagdarabbal igyekezett úgy-ahogy visszakötözni a támfához.. Talán megmarad azért. Szívósak ezek a kis jegenyék. Ismeri őket, valaha sokat foglalkozott, kísérletezett velük.
Elfáradt, visszaült. Lehunyta a szemét. Talán el is bóbiskolt.
Arra riadt fel, hogy fázik. Haza kellene menni.
-Itt hol áll meg a kilences? – kérdezte meg a járókelőktől.
Senki sem tudta. A vállukat vonogatták. „Itt nem is állt meg soha” mondta valaki.
Felállt, tovább baktatott. Kicsit szédült.
-A kilences? Kérem… Vagy a 11-es – fordult időről időre egy-egy barátságosabb kinézetű elhaladóhoz. A fejüket rázták, ő pedig tovább botorkált.
-Üljön a 13-asra – ajánlotta valaki.
-Inkább a 12-esre – ajánlotta egy másik.
Zavartan kapkodta a fejét és csak ment, ment tovább vaktában.
Később felült valamelyikre. Mintha le is szállt volna, hogy újra felszálljon egy másikra. Volt, hogy feltuszkolták. „Ez a megfelelő lesz, meglátja” biztatták.
-Haza akarok menni!- ismételgette magában konokul.
-Hol lakik?
-A Dusan Cár utcában kell leszállnom – suttogta. Mintha a levegő is fogyóban lett volna körülötte.
Megint autóbuszban ült, valaki a jegyét is szabályosan bekattintotta. Később leszállt, mert azt mondták, itt szálljon le, s ő szédülő, kissé kótyagos fejjel lekászálódott.
Ismertetlen volt a környék, az emberek.
Hol vagyok? Haza akarok menni! –motyogta.
Egy kerítésbe kapaszkodott. Később egy villanykarót karolt át, úgy pihent. Egyre nehezebben lélegzett.
-A kilences? Itt áll meg? –kérdezte elhaló hangon valakitől, akit valahogy már csak homályosan látott.
-Itt. Most szállt le? Hová igyekszik?
-A Teodor Pavlovics utcába – mondta akadozó nyelvvel.
-Akkor csak menjen át itt a zebrán… Várjon, majd átvezetem.
Megállt a sarkon, nekitámaszkodott az első ház terméskő falába. Hirtelen nagyon nehéznek, éktelenül súlyosnak érezte a kabátját. Megpróbálta lerángatni magáról, de egyszerre valami álmosság- és fáradtság-féle kerítette hatalmába. Egyre szorosabban kapaszkodott a kőfalba, de érezte, gyengül a karja, hamarosan leválik róla…. Akkor mi lesz?
Üresnek érezte a fejét. Mintha a kabátjában sem ő maga volna. Ez egy üres szürke nagykabát. Ő meg akkor hol van? Valami forgást, körforgást érzett. Jéééé- Ringlispiel. A tér vele és a többi, vele együtt a körhintán egyre sebesebben sergő-forgó gyerekkel, meg a lent ácsorgó szájtátiakkal.
Forognak, egyre csak forognak. Körbe, körbe… És egyre gyorsabban. Ez a körhinta sosem áll le?
-Rosszul van? Tudom, hogy ebben az utcában lakik. Láttam néhányszor. Hányas szám? Odavezetem.
-A nyolcas – lehelte valami ködön át és tehetetlenül hagyta, hogy vezessék. Vezessék, vonszolják. Mintha már ketten karolták volna.
-Haza akarok menni!
-Ez a nyolcas.
-A nyolcas. A nyolcas. Itthon vagyok. – Nem is emelte fel a fejét. Olyan nyugodt lett egyszerre. Olyan megbékélt. A helyén van már. Végre. Hálásan bólogatott. –Köszönöm.
-Már csengettünk, de senki sem nyit kaput. Úgy látszik, senki sincs idehaza.
-A nyolcas. Itthon vagyok! Hazaértem.
–A kabatzsebét… – hallotta valahonnan messziről.- Nézzük meg a kabátzsebét, hátha van nála kapukulcs.
Ott volt.
A szomszédok kinyitották a kaput, de a bejárati ajtót nem a megtalált kulcs nyitotta. Megkerülték a házat, és a hátsó ajtón próbálkoztak.
A zajra felbukkant a manzárdajtóban a fia.
-Te itthon vagy? – kérdezte Fehér szomszéd. A hangjáról eszébe jutott a neve.
-Már mióta csenegetünk! A füleden ülsz?
-Fent nem hallani a kapucsengőt. Oda nem vezettük fel a kábelt. Édesanyám nincs itthon. Mi… mi történt a faterommal?
-Azt én nem tudhatom. Gyere, segíts betámogatni… És ki ne eresszétek többé az utcára! Egymagát.
Mit? Hogyan? Engem?
– De hát… eddig még sohasem…
A fiam hangja!
De ez a homály! És ez a gomolygás itt körülöttem. Honnan termett itt most egyszerre ez a tömeg? …
A jól ismert illatok. Ez a konyha. Csak megkapaszkodhassam már valamiben!
Először a nappali fehérre lakkozott ajtófélfáját ragadta meg. Valósággal rátapadt. Szélfútta kipirosodott arcát odaszorította a langyos, sima fához. Végtelen megkönnyebbülést érzett.
-Apa! Édesapám! – ölelte át a fia. – Gyere, majd betámogatunk a heverőre. Megpihensz egy kicsit. De hát hol voltál ilyen sokáig? Anya már a szomszédban keresget, hátha átmentél hozzájuk.
-Hagyjál… Egy kicsit hagyjál még így. Pihenni… Pihenni.
-De hát…
-Most olyan jó. Végre hazaértem. Itthon vagyok!
Érdekes. Az egész felsőteste hátrafeszül, mint Dezső bácsinak, a nagybátyjának, aki, valahányszor elesett, sosem előrebukott, hanem mindig hátrafelé, a hátára esett. Ez valami családi lenne náluk?
Átölelte az apja derekát és könnyes, megdöbbent arcát ehhez a mereven, görcsösen hátrafeszülő, egyszerre nagyon elfáradt háthoz szorította.