“Puzanje u beskraj” je sedma priča na korzoportalu koju potpisuje Roža Jodal, Jódal Rózsa (Sečanj, 1939 – živi i radi u Novom Sadu). Objavila je osam knjiga – tri romana, tri zbirke novela, dve zbirke priča i zbirku književne kritike u izdanju novosadskog „Foruma”. Prevod sa mađarskog: Tamaš Fišer i Gordana Stojaković. Fotografija: Snežana Baralić Bošnjak
O Suzana, o Suzana, da li je život još uvek tako lep… Joj!
Tišina. Zagušljivo je i prašnjavo. Noću je skoro sasvim spustio roletne, a sumrak tople braon boje u nepravilnim tačkama razbija jednu po jednu razigranu, nestašnu, svetlosnu prugu i miris hortenzije koji sobom nosi ušunjana sunčana pega.
Šta je sad ovo? Nešto zeleno … i dlakavo. Fuj! Zaglavilo mi se u protezi.Gde sam?… Ovo je tepih dnevne sobe… Ali, zašto ga vidim tako blizu? Kao da mi se svaka mrlja od kafe zabija u očnu jabučicu. Baš! Pa ovo je… Zašto ja ležim ovde na podu? I to potrbuške! Prostro sam se kao žaba. Naravno. Iz kupatila sam išao u dnevnu sobu. O Margo! Majku ti! Zar ti nisam rekao da ne gradimo višespratnicu… ali, hej u tvom ovozemaljskom životu bilo je puno kreativnih ideja. Jer, htela si da izgradiš najnoviji građevinski „krik“. Ali, kako je moguće da su ova četiri stepenika tako mnogo za mene? Na žalost, ogradu nismo uradili. Tada… pre koliko godina? Pedeset? Četrdeset? Sad imam devedeset tri. Devedeset četiri za četiri i po meseca! Moglo bi od tada biti već sedamdeset godina. Tada bi nam jedna takva ograda u enterijeru bila smešna. Bio sam atletske građe, mišićava persona, a ona je bila bomba. Zaista! Šta su za nas tada bila četiri mermerna stepenika? E, sad ćemo lepo da se podižemo… Jutro je… K vragu! Zar je sva ta snaga nestala iz mojih nogu? Sada bi naravno štap dobro došao, onaj koji je Živko doneo kao poklon. Tada sam ga ismejao. Štap? Meni? Ti me zezaš! Doca je rekao da ću u stotoj igrati! Svi su mi nalazi dobri. Šta dobri? Odlični! Pa šta? Jedan, dva t-ri.. Hm. Nemam snage ni u rukama. Svašta! Svašta! Kada bih samo imao da se držim za nešto! Da vidimo! Uh, kako su daleko one stolice. A tek sto. Na njemu je telefon. Telefon! Kad bih barem nekako mogao da kleknem! Onda bih mogao odšepati tamo… Mogu da podignem stomak!… Glavu takođe! Kao gušter stremim na gore. Jeste smešno, ali je ipak nešto! Jao, moje šake, šake! Moje ruke… Šta mi je? Da li sam se šlogirao? Sigurno kad sam pao niz te usrane stepenice. Ako sam pao. Bio sam kao ošamućen. Još mi se vrti u glavi. Još me i boli. Ležim ovde potrbuške kao šlogiran… Gliste! Kako one uspevaju da puze? Kao ona velika na drvetu šljive koje se sećam iz detinjstva. Sećam se da je imala svetloplave bradavice sa tri do četiri dlake na svakoj. Nisam se gadio, hteo sam da je uhvatim, ali se to malo lukavo stvorenje bacilo među lišće. Kako je to uradila? Skupila se, a zatim pružila. Skupila se, pružila.Skupila, pružila. Trebalo bi dopuzati do stola! Samo da se dočepam telefona! Ruku… mogu isturiti napred! Napred! Napred! Sad! Sad!… Napredovao sam! Ali, sa kakvom mukom… i samo nekoliko santimetara. Umoran sam. Odmoriću se malo. Ima vremena. Niko me ne čeka. Niko me ne požuruje. Pa još malo… Moja podlaktica klizi. Ali, ostali delovi tela ne slede pokret. Ni napred… ni nazad. Kao da sam od kamena! Jedan okamenjeni tip iz Pompeje.
Sećaš se?… Ko nas je terao da stavim tepih od zida do zida! Kad bi jedna persijska staza bila ovde na dohvat ruke… Ili tkani ćilim da se za njega uhvatim. Nešto! Ovaj prokleti pod sa tepihom prostire se tamo ispod nameštaja. Dobro je pričvršćen. Margo, i ovo je bila tvoja ideja. Sve za modu!
Izgleda da sam zadremao za čas. Kao da je soba postala svetlija. Kako je ogromna! A ja sam sam sred patosa. Sirak tužni bez nigđe nikoga.
Ali, šta je ovo?… Nešto… Prisutnost… Ovde blizu mene.Negde. Kao da je neko ovde! Jesi li to ti? Osećam da si ti ovde! Negde ovde.
- Zrh.s
- Jedan glas! Nema smisla, značenja, ali je ipak nešto. Kao neki – znak! Hvala što si se oglasila. Kao tada… mnogo, mnogo godina ranije. Posle tvoje smrti. Tada su se čak i vrata komode otvorila… Posle toga više nisi došla… I ja sam te zaboravio.
- Pričaj sa mnom!
- Hhhrh.
- Sad te čujem sa druge strane.
- …
- Voleo bih da te vidim . Iako se od te pomisli naježim. Još… uvek.
- —
- Zar ne možeš? Reci nešto!
- Zrrhg.
- Bojim se! Margo, ne želim još da umrem! Sada ne. Kad dođe vreme… Srešćemo se. Ne
ljuti se. Tako mi se živi! Pomozi! Ako možeš. Pomozi! Šta da činim? Ne mogu da ustanem. Zamisli! Da li da probam polako… naprežući se… da dopuzim? Do stolice.
Opet sam se pomerio nekoliko santimetara.
- Zrgh.
- Ne razumem te. Ali, tako je dobro što si ovde! Vidiš, nisam se ponovo oženio. Kako si se
uplašila da ću mimo dece da prodam kuću. Da, bila je ta žena. A i druge. Ako se prisetim novogodišnje noći kad si planirala da odletiš u Kanadu kod dece… Taj tvoj povratak je bilo pravo iznenađenje!… Ispekla si mi prase, tortu, kolačiće da mogu lepo da dočekam Novu godinu kod kuće. Sam. Čak si i rusku salatu pripremila, jer si znala da mi je omiljena… Otputovala si, bar sam tako mislio, ali si se iznenada, kao grom iz vedra neba, vratila. Iz nekog razloga avion nije poleteo. Možda je bila oluja, ne sećam se. Mislila si, da dok čekaš, ono malo vremena provešćeš sa mnom. Kad je taksi, u kom si bila, stao ispred naše kuće – premro sam! Ugurao sam Aranku u drugu sobu i zaključao vrata za njom. Ali, čim si ušla, znaci prevare su bili pred tobom: svečano ukrašen sto sa zapaljenim, ukrasnim svećama, mnoštvo delicija koje si pripremila – i naravno, dve poluprazne čaše za šampanjac – i salveta sa tragom karmina…
- Zrgh.
- O, još mnogo toga mi opterećuje savest… Ali i tvoju takođe! To ne zaboravi! I tvoju
takođe. Kako si starila, tako si postajala svadljivija i – nepodnošljivija.
- Gggaa.
- Znam! Svemu tome i sam sam doprineo, Nisam želeo da pomognem našem sinu i pored toga što je moja penzija bila velika. Bila si uverena u to. Preterivala si. Neka radi mladi gospodin! Ti si mu krišom svakog meseca davala svoju penziju. Nisi išla kod frizera, godinama sebi nisi kupila ništa novo. Ne, nisi razumela da mu samo činiš medveđu uslugu.
- Aaa.
- S tim u vezi optužila si me da pravim razliku među decom. Obožavam kćerku, a stalno
disciplinujem, grdim i vičem na sina. Otuđujem ga od sebe… Nemaš šta da kažeš? Ljiljana je diplomirala sa pohvalom, u inostranstvu se udala i ostvarila karijeru.Bio sam ponosan na nju. Tačno. Ponosan. Moja kći – moja krv.
- Hga.
- Znam. Viktor ne bi ni mrava zgazio. Samo je sebi štetio. Dozvolio je da ga ti i njegova
supruga izdržavate. Razmazila si ga. Napravila si od njega mekušca. Bio sam postiđen… Mrzeo sam to. I njega – i sebe.
Škripa kapije. U daljini trube automobili. Negde zuji kosilica.
- Gde si? Gde si se denula? Ne osećam više tvoje prisustvo… Naljutila si se i ostavila me
naprečac. Kao toliko puta u životu. Tada si pobegla u crkvu, provodila tamo dan i noć, a ja sam uzalud gunđao i rugao se… Gde li sad možeš biti? Ne mogu ni da zamislim. Međutim… gde ću ja završiti… jednom? Hoću li te ponovo sresti … tamo?
- Gledaj, ležim ovde bespomoćno… U potpunom očaju. Iz restorana su, prema dogovoru,
donosili kuvanu hranu za nekoliko dana. Sve se nalazi u frižideru, lepo složeno. Neće me se ni setiti do kraja nedelje. Dobro sam to sredio, zar ne? Imam i čistačicu. Dolazi sledećeg četvrtka… Moji drugovi – ispisnici su pomrli. Preostale rođake i komšiluk sam razjurio. Tako su me nervirali! Toliko glupih ljudi i sva ta suvišna banalnost. Ne, hvala! Ne, hvala!… Ljiljana, moje blago, živi svoj život u inostranstvu. Nazvaće. Naravno da će nazvati. Jednom. Obično jednom mesečno. Svakog prvog u mesecu u deset uveče. Takva je ona. Viktor trune u grobu. Njegova udovica Mađarica i moj unuk? Za njih sam jedan nepodnošljiv, škrt, matori šovinista. Oni mi za Boga miloga ne bi otvorili moja vrata!
Teško meni! Ja ću još sa mukom puzati, penjati se, po malo se vući po tepihu… Teško da ću doći do tog usranog telefona. Snaga mi je iščilila… Šta ako bih zapomagao? Tražio pomoć?
Heeej! Heeej! Ljudi! Emberek! Segítséééég! ( Ljudi! Pomagajte!!!, prim.prevodioca.) Pomoziteeee!
- …
Šta ja čekam? Nema ko da me čuje. Komšija sa desne strane prodao je kuću i iselio se. Oni sa leve strane su na godišnjem odmoru. Uostalom, sa njima uopšte ne razgovaram. Kuća a druge strane ulice je već srušena. U njoj je metar korova.
Hm. Hm….Ali postoje prolaznici! Proći će valjda živa duša kroz ovo otmeno gradilište… Sokak sa vilama! Oni su osakatili, uništili našu lepu ulicu. Novi vlasnici kuća samo iz automobila motre. Ni ne poznajem ih. Deca… Njih više ne puštaju na ulicu. Svuda se gradi, kamioni dovoze cigle, šoder, nova vrata i prozore. Tako su ogromni buka, saobraćaj, prašina. Pobogu, ko bi čuo moje zapomaganje, sve slabije njakanje?
Sunce prži sve jače.
Koliko dugo čovek može da živi bez hrane, posebno bez vode?Očigledno dugo.Možda čak nedeljama… Na žalost. Osim ako me u međuvremenu ne dokrajči novi šlog.
Ponovo mi se prispavalo. Nekako sam postao slab.
Kada će se moje odsustvo primetiti na ulici? Nekolicina preostalih poznatih komšija je ostarila. Sahranili su ih ili strpali u staračke domove. Nisu bili tako vitalni kao ja. Mladi su naravno prodali porodične kuće, a novac podelili. Svaku drugu, treću prizemnu kuću, čak jednospratnicu, su novi vlasnici srušili i nanovo izgradili. Naravno svet je postao pohlepan za višespratnicama!
Ili je to uvek bilo tako? Tokom mojih večernjih šetnji. – Margo, još uvek svako veče – po savetu lekara obavim dugu blagotvornu šetnju! Često pomno sve to razgledam. Kažu, jedni će se grejati pomoću solarnih panela, u podrumu će imati saunu, a u dvorištu bazen umesto cvetnih leja. Baš me briga! Ne poznajem ih, a ni oni mene. Ni ne pozdravljaju me… Možda će ih zadah, smrad raspadnutog mesa navesti na moj trag. Ha,ha. U ovom mirisu maltera?
Hajde da pustim sad to i nanovo probam puzanje unapred osuđeno na propast. Šta mi drugo preostaje? Ali stvarno, šta?
Puzim preko u beskonačnost. Stići ću jednom.
Jódal Rózsa: Kúszás a végtelenbe
O, Suzanna, o Suzanna, istdasLebennochsoschön… Jaj! …
Csend. Fülledt és porszagú. Az éjszakára résnyire lehúzott redőnyök melegbarna félhomályát szabálytalan foltokban töri meg egy-egy játékos, huncut fénycsík, és a hortenziák illatát is magával csempésző napfoltocska.
Mi ez most? Valami zöld… és szőrös. Pfuj! A műfogsorom közé szorult. Hol vagyok? … Ez a nappali szőnyege… De miért látom ilyen közelről? Minden kávéfoltja mintha egyenesen a szembogaramba szúrna. Na! Hát ez… Mit keresek itt a padlón? Hasmánt!amánt. HHaElterültem, mint egy béka. Persze. A fürdőszobából tartottam a nappaliba. Ó, Margó! Majku ti!Ugye mondtam én, hogy ne építsünk többszintes házat…de hátvilágéletében tele volt„kreatív” ötletekkel. Mert hát az volt akkor, szerinte, a legújabb építészeti „sikoly”. De hogy ez a négy lépcsőfok így kifogjon rajtam? Persze korlátot, azt nem tetettünk melléje. Akkor… hány éve is? Ötven? Negyven? Most vagyok kilencvenhárom. Négy és fél hónap múlva már kilencvennégy! Lehet annak már hetven éve is. Akkor nevetséges is lett volna számunkra egy ilyen belső korlát. Atlétatermetű voltam, kisportolt példány, ő meg igazi bomba nő. Ugyan! Mi volt akkor az a négy márványlépcsőnyi különbség? Na, akkor most szépen feltápászkodunk… Reggel van… K’ vragu! Így kiment a lábamból az erő? Most persze jól jönne az a bot, amit Živko hozott ajándékba. Persze akkor kiröhögtem. Bot? Nekem?!Na, ne izéljen már! A doki azt mondta, játszva megérem én a százat is! Minden leletem jó. Mit jó? Kitűnő! No, mi lesz? Egy, kettő, há- rom! … Hm. Nincs erő a karjaimban. Még ilyent!Ha lenne mibe kapaszkodnom! Lássuk csak! Hű, de messze vannak azok a székek. Meg az asztal. Rajta a telefon. A telefon!Ha fel tudnék legalább valahogy térdelni! Akkor odaevickélhetnék…A hasamat meg tudom emelni!… A fejemet is! Mint a gyík, úgy meresztgetem felfelé. Nevetséges, de ez már azért valami! Csak a kezem, a kezem! A karjaim… Mi van velem? Megütött volna a szél? Talán amikor lezuhantam azokon a vacak lépcsőkön. Ha ugyan lezuhantam. Lehet, hogy megszédültem. Úgy kavarog, hasogat most is a fejem. És valahogy olyan… tompa. Itt hasalok a szőnyegen, mint egy gutaütött…A giliszták! Hogy is araszolnak, másznak azok? Az a jókora dundi borsózöld is gyerekkoromban ott a szilvafán. Emlékszem, világoskék szemölcsei voltak, és mindegyiken három-négy szőrszál. Nem undorodtam tőle, meg akartam fogni, de a kis ravasza levetette magát a lapulevelek közé. Hogy is csinálta? Összehúzódott, kinyúlt. Össze, szét. Össze, szét. Oda kellene araszolni az asztalhoz! Csak a telefont megmarkolhassam! A kezemet… előre tudom csúsztatni!Ez megy!Ez megy! No most!No most!…Haladtam! Milyen kínnal… és csak pár centit. De úgy elfáradtam. Pihenek kicsit. Nyugi. Van idő. Nem vár rám senki. Nem sürget. No, még egy kicsit. Az alkarom, az csúszik. De a többi nem mozdul utána. Se előre… se hátra. Mintha kőből volnék! Egy megkövesedett pasasPompeiből. Emlékszel?…Kellett nekünk faltól falig érő szőnyegpadló! Ha egy kis perzsa futó lenne itt a kezem ügyében… Vagy akár egy rongyszőnyeg, hogy bele tudjak kapaszkodni. Valamibe! De ez a nyomorult szőnyegpadló még a bútorok alatt is ott terpeszkedik. Jó szorosan, kicentizve. Margó, ez is a te ötleted volt. Divat!
Úgy látszik, elszunnyadtam kicsit. Mintha világosabb lenne a szoba. Milyen hatalmas! S én itt egyedül a padló közepén. Egyes egyedül az egész házban.
De mi ez? … Valami …Jelenlét…Itt a közelemben. Valahol. Mintha lenne itt valaki! Te vagy az? Érzem, hogy itt vagy! Valamerre.
-Zrh.
–Egy Hang! Nincs értelme, jelentése, de mégis valami – jel! Köszönöm, hogy jelentkeztél. Úgy, mint akkor… Sok-sok évvel ezelőtt. A halálod után. Akkor még a vitrinajtó is kinyílt. Aztán nem jöttél többé… És én elfelejtettelek.
-Szólj még hozzám!
-Hhhrh.
-Mostitt a másik oldalamon hallak.
-…..
– Szeretnélek – látni.Noha borzongok is a gondolattól. Valahogy… mégis.
– –
-Nem lehetséges? Mondj valamit!
-Zrrhg.
-Félek!Margó, nem akarok még meghalni! Majd. Majd egyszer… Találkozunk. Ne haragudj. Úgy szeretnék még élni! Segíts! Ha tudsz. Segíts! Mit tegyek? Nem tudok felállni. Képzeld! Próbáljak meg lassan… erőlködve… odakúszni?…A székhez.
Pár centit megint haladtam.
-Zrgh.
-Nem értelek. De olyan jó, hogy itt vagy! Látod, nem nősültem újra. Pedig hogy rettegtél tőle, hogy eladom a házat a gyerekek feje fölül. Igen, hát volt az az asszony. Meg más is. Ha eszembe jut az a szilveszter, amikor repülővel igyekeztél a gyerekekhez Kanadába… Az volt csak a nagy meglepetés! Nekem malacot sütöttél, tortát, aprósüteményt, hogy nekem is szép legyen a szilveszterem itthon. Egyedül. Még oroszsaláta is kevertél, mert tudtad, hogy az a kedvencem. Te elutaztál, legalább is azt hittem,de egyszer csak, mint derült égből a villám, itthon termettél. A repülő valamiért nem indult akkor. Talán vihar volt, nem emlékszem. Gondoltad, azt a kis várakozási időt itthon töltöd velem. Amikor megállt veled a taxi a házunk előtt, hát – elállt a lélegzetem! Arankát belöktem a másik szobába, rázártam az ajtót. De a bűnjelek ott illatoztak előtted, amikor beléptél: az ünnepien megterített asztal az égő díszgyertyákkal, a sok általad készített finomsággal, no meg persze a két félig ürített talpas pezsgőspohár, a rúzsos szalvéta…
-Zrhg.
-Ó, sok egyéb is terheli alelkiismeretemet… De a tiédet is! Ezt ne felejtsd el. A tiédet is. Ahogy öregedtél, egyre házsártosabb lettél, egyre kibírhatatlanabb.
-Gggaa.
-Tudom. Magam is hozzájárultam. A fiunkat nem akartam segíteni, pedig nagy volt a nyugdíjam. Szerinted: óriási. Ami persze túlzás. Dolgozzon a fiatalúr! Te meg a magad pici nyugdíját havonta mind neki csempészted. Nem mentél fodrászhoz, évekig nem vettél magadnak semmi új holmit. Nem, és nem értetted meg, hogy ezzel csak neki teszel rosszat.
–Aaa.
-Azzal vádoltál, hogy különbséget teszek a gyerekek között. A lányomért rajongok, a fiamat meg állandóan kioktatom, szidom, ordítozok vele. Elidegenítem magamtól. … Nem szólsz semmit? Liliana summa cum laude diplomált, külföldre ment férjhez, karriert futott be. Büszke voltam rá. Igenis, büszke. Az én lányom, az én vérem.
-Hga…
-Tudom. Viktor a légynek sem ártott. Csak magának. Hagyta, hogy a felesége és te tartsátok el. Elkényeztetted. Puhánnyá tetted Szégyelltem… Gyűlöltem.
Kapunyikorgások. Távoli autótülkölések. Valahol fűnyíró zúg.
-Hol vagy? Elmentél volna? Nem érzem már a jelenlétedet… Megharagudtál és faképnél hagytál. Mint az életben is annyiszor. Akkor a templomhoz menekültél, éjjel-nappal ott lógtál, hiába morogtam, csúfolódtam… Most hol lehetsz? Nem tudom elképzelni. Pedig… Nem tudom, én hová jutok majd … egyszer. Találkozom-e még veled… ott?
-Látod, itt fekszem magatehetetlenül… Teljes reménytelenségben. Az étteremből, megállapodás szerint, több napra való főtt ételt hoztak. Minden, szépen kiporciózva, bent van a hűtőben. Azok hét végéig felém sem néznek. Jól elrendeztem, mi? Takarítónőm is van.Jövő csütörtökön benéz…A kortársaim, barátaim meghaltak, a maradék rokonságot, szomszédságot én magam martam el. Úgy idegesítenek! Az a sok buta ember azzal a rengeteg felesleges dumával. Nem kell! Nem kell!…Liliana, a drágaság, külföldön éli világát. Majd felhív. Persze hogy felhív. Egyszer. Általában havonta egyszer. Pontosan minden elsején, este tízkor. Ő már ilyen precíz. Viktor a temetőben rohad. A „magyarica” özvegye és az unokám? Az ő szemükben egy kiállhatatlan, zsugori, sőt nacionalista vénember vagyok. Azok ugyan rám nem nyitnák az ajtót!
Mi lesz velem így? Én még majd araszolgatok, erőlködve kúszok, mászok, kapaszkodok a szőnyegen egy kicsit… De már egyre kevésbé hiszem, hogy valaha is elérem azt a kurva telefont. Kiment belőlem az erő
És ha ordítanék? Ha segítséget kérnék?
-Hééé! Héééé! Emberek! Ljudi!!Upomoć! Segítséééég!
-……..
Mire is várok? Nincs aki meghallja. A jobboldali szomszéd eladta a házát, ki is költözött belőle. A baloldaliak nyaralnak. Különben velük nem is vagyok beszélő viszonyban. A szemközti házat már le is bontották. Méteresre nőtt benne a gaz.
De hát az elhaladók! Valaki csak mászkál ezen a villasoron… Villasoron! Megnyomorították, tönkretették a mi szép utcánkat. Az új háztulajdonosok már csak autón furikáznak. Nem is ismerem őket. A gyerekek… Azokat már nem engedik ki az utcára. Mindenütt építenek, teherautók szállítják a téglát, sódert, új ajtókat, ablakokat. Olyan óriási a lárma, a forgalom, a por. Ugyan ki hallaná meg az én rikácsolásomat, az egyre erőtlenebb nyivákolásomat?
Egyre égetőbben tűz a nap.
Meddig élhet el az ember étel, főként folyadék nélkül? Nyilván sokáig. Talán hetekig is…Sajnos.Hacsak nem végez velem közben egy újabb szélütés.
Megint elálmosodtam. Valahogy elerőtlenedtem.
Mikor érezhetik meg a hiányomat az utcában? Az a maroknyimaradék régi szomszéd elöregedett. Eltemették, vagy bedugták az öregek otthonába. Nem voltak olyan vitálisak, mint én. A fiatalok persze eladták a családi házaikat, elosztozkodtak. Minden második, harmadik földszintes, meg egyemeletes házat lebontottak és újra-építettek már az új tulajdonosok. Persze több-emeletesre, a világ olyan mohó lett! Vagy mindig is az volt? Esti sétáimon – Margó, én még minden este –orvosi tanácsra! – hosszú egészségügyi sétát teszek! Gyakran szemrevételezem őket. Mondják, az egyiket napelemmel fűtik majd, a pincéjében szauna lesz, az udvarban virágágyások helyett medence. Bánom is én! Nem ismerem őket, és ők se engem. Nem is köszönnek… Talán majd a szagom, a bomló hús bűze nyomra vezeti őket. Haha.Ebben a malterszagban? No! Hadd próbáljam meg újra ezt az erőltetett előrekúszást. Mi mást is tehetnék? Ugyan mit?
Továbbkúszom a végtelenbe. Majd csak odaérek.