Roža Jodal, Jódal Rózsa (Sečanj, 1939 – živi i radi u Novom Sadu. Objavila je osam knjiga – tri romana, tri zbirke novela, dve zbirke priča i zbirku književne kritike u izdanju novosadskog „Foruma”. Priča “Usput” peta je u njenom ciklusu na korzoportalu. Prevod sa mađarskog: Tamaš Fišer i Gordana Stojaković. Foto: Ivana Prijatelj Pavičić
Žmirkajući oprezno se iskobeljala iz starog, zarđalog autobusa koji se uz škripu zaustavio. Neko ju je uhvatio za lakat i pomogao da spusti karirana kolica za kupovinu. Brinu se za mene… Kiselo se osmehnula. A kolica su još prazna. Pažljivo je izbegavala ljude koji su dolazili iz suprotnog pravca. Nije prešla na pešačkom prelazu jer je bio daleko. Krenula je za gomilom i odmerila gde bi među parkiranim kolima bilo najbolje mesto za prelazak na drugu stranu trotoara. Srce joj je snažno lupalo kad je na kraju krenula. Nije videla automobile na putu, jedan je ipak jurnuo i uz škripu guma se zaustavio pored nje.
-Zar nemate oči! Matora budalo!
Nije ga udostojila odgovora, te je zbrisala na drugu stranu. Trotoar je imao rupe iako je to bio centar grada. Iznad svake rupe podizala je svoja, još uvek prazna kolica. Levi točak se ljuljao, trebalo je paziti da još ne otpadne. Hodala je polako, teško udišući vazduh. Tako je težak ovaj zimski kaput! Ranije nije bio tako težak. I nekako je postao predugačak. Polako već udara u članak. Ne, ranije nije bio tako dug. Smanjujem li se polako?
Ogromni, prašnjavi, prazni izlozi su se otegli pored. Koliko napuštenih, propalih radnji! Ogledala se na jednom izlogu: mala povijena figura sa izbledelim šeširom, koja se pred njom nejasno pomaljala, pogodila ju je u srce. Malo je ispravila leđa. Koliko je još daleko ugao! Ispred bankomata grupa mladih je ćaskala. Okupirali su put.
-Pardon. Samo malo prolaza molim, ako možete…
Nevoljno su se pomerili.
Uskoro ću biti tamo. Dobro je što ne pada kiša. Onda bih i o kišobranu brinula.
Tašna, kolica, kišobran…
U maloj radnji su je prijateljski dočekali.
-Stigla je tetka!
Osmehivali su joj se kao da su joj rodbina. Korpulentni, dobroćudni, debeli mesar koji je stajao za pultom za meso, već je ispod tezge izvukao ogromnu, punu plastičnu kesu.
-Danas smo konačno dobili bubrege. Izvol’te pet kila. Mačke će se radovati!
Iz svoje iznošene torbe iskopala je čokoladicu i stidljivo je gurnula na pult.
-Zaista niste trebali! Veselo reče mesar i težak paket bubrega ne stavi u korpu, već lično odnese do kase.
Kasirka, žena sa lošim zubima, umornog lica, takođe spremno stavi težak paket u kolica za kupovinu.
-Kako su dobri! – priznala je sebi, dok je pažljivo, boreći se sa slabim, klimavim kolicima savladala visoki prag.
Posle je bezvoljno odvukla kolica do autobuske stanice. Kakva sreća što je otkrila tu prodavnicu. Nigde nije mogla da kupi bubrege. Kad je na drugim mestima pitala zašto ih više ne drže, slegali su ramenima.
-Melju ih u hurku gospođo – dobacili bi joj.
-A moje mačke samo jedu bubrege. Navikle su na to – promrmljala je. Uzalud sam pokušala sa švarglom, džigericom, salamom, paštetom, kobasicom i ribom iz konzervi, nisu htele. Mada su one skuplje – finije? – od bubrega.
A kaže se da mačke obožavaju ribu. Boga mi moje ne. Šta će biti sa njima kada umrem? Hoće li umreti od gladi? Samson, starac, ponekad lovi guštere, a mlađi, Čađavi, ne. Samson ponekad na moja kuhinjska vrata, kao „poklon“, donese dva-tri bedna miša, ali u poslednje vreme, šipak… Možda su ih istrebili. Ponekad hoće pticu. Njihovo perje kadkad nađem u ćošku od vrata. U poslednje vreme toliko ptica je zarobljeno u gradu! To nisu golubovi. Iz daleka dolaze. Jadničci. Stavila bih im koru od slanine, čvarke, štošta… Mogla bih da ih okačim o trešnju, ali ne ide. Samson bi ih ulovio.
Pomisao na svoju smrt ju je zatekla. Nije žalila sebe već je brinula za mačke.
Mirno je čekala na autobuskoj stanici. Na rubu univerzitetskog grada otkuda toliko autobusa, baš je mnogo linja. Dva su joj odgovarala. Devetka i jedanaestica. Nevolja je u tome – hoće li i sad biti nekog da joj pomogne, da teška kolica za kupovinu unese u autobus? Kako su visoke ove stepenice!
Dugo je čekala. Jedan za drugim tromo su prolazili autobusi. Na kraju je spazila jedan na kojem je ugledala jedinicu, bar joj se tako činilo. Dodirnula je ruku čoveku koji je stajao u blizini.
-Mogu li da vas zamolim da unesete kolica?
-Naravno, klimnuo je glavom, ali jedan drugi, visoki atleta koji je silazio, ugledavši kolica, usput, kao iz jednog zamaha podiže teret lako kao da je leptir.
-Spustiću ih kod ulaza. Da li ovde odgovara? – i iskoči iz autobusa koji je polako već krenuo.
Levom šakom grčevito se uhvatila za šipku automata za karte. Kolenima je uz šipku pritisnula kolica, desnom šakom pak, preko male iskrzane torbice grozničavo je tražila kartu u džepu od kaputa. Vrtelo joj se u glavi. Samo da se ne prostre! Ali ne, takva opasnost u poslednje vreme nije je pretila među toliko putnika, koji su tako nagurani kao u konzervi „Eva“ sardine.
-No, konačno! Uspela je da dopre do automata da overi kartu. Zadovoljna, umorno je odahnula.
Putnik na sedištu kraj vrata pogledao ju je – tetka koja nervozno gricka usahle, naborane usne iza kojih je proteza. Na usnama se crveneo ostatak karmina, namazan iz navike. Posle izvesnog promišljanja dotakao je njen kaput i ustupio joj mesto.
Kako su svi fini prema meni. Zašto? – zapitala se. Mora da sam vrlo žalosna slika.
Kasnije je samo sedela, sedela, kao slomljena. Bilo je tako dobro sedeti. Dugo vremena se nije osvrtala oko sebe.
Napokon je ipak podigla pogled. Nekako joj je bilo čudno, jer nije prepoznavala kuće, parkove, saobraćajne znake, pored kojih su prolazili. Sve više je bilo drvoreda. Kad su se stvorili ovde? Nije ih se sećala. Al’ se gradi! Svuda su privremene obilaznice.
Posle nekog vremena prenula se i primetila da je autobus bez putnika.
Zar sam jedini putnik?
Putovali su dalje.
Možda je malo zadremala. U međuvremenu na pamet joj dođe majka, kako sa kriškom hleba i komadom sive, bajate čokolade za kuvanje u tašni, tabana ka radnom mestu. Nije ni čudo što je posle imala toliko muke sa želucem. Mrak je sve više preovladavalo. Ulična rasveta se upalila.
-Gde smo sada? – sumnjičavo je upitala vozača.
-Još ste tu?! – začuđeno će on na to. Gde ste hteli da siđete?
-Pored Medicinske škole. Znate tamo pored malog parka.
-Ovaj autobus tamo ne staje.
-Ali, uvek je stajao!
-Ovaj? Nikad.
Srce joj je stalo.
-Šta sad da radim? Da li možete stati negde gde mogu da presednem… u neki drugi autobus, koji će me odvesti… negde… bliže?
-Nema takvog mesta usput. Ovo je druga linija. Razumete? Žao mi je.
-Joj, pa onda…
-Razumete li: ja danas nikom više neću stati.
Zacvokotala je. Odjednom ju je obuzela neka hladnoća.
-Kako to mislite?
-Moja smena je završena.
-Ali, šta će onda sa mnom biti sada? I sa bubrezima. Mačke već čekaju. Zdravo ih čekaju. Danas još nisu večerale.
-Ako želite, staću.
-Staćete? Samo tako, bez veze? Joj, ne! Zaboga, gde?
-Bilo gde, gde god želite. Zar ne razumete? Vi ste mi sada kao kamen na leđima!
-Bilo gde? Bilo gde…samo tako? – Srce joj je divlje tuklo, vrtelo joj se u glavi. Svom snagom se uhvatila za ivicu sedišta kao za poslednju slamku, utočište i sigurnu tačku.
-Ovo je kraj puta. Više nema stajališta.
-Ni stajališta nema više… Pa gde sam sada? Gde mogu biti?
Opustila se.
-Postojim li uopšte?
Beše mrkli mrak. Kao da ni svetiljki nema.
Utonula je u tišinu. Samo su se točkovi čuli.
Razmišljali su.
Razmišljali?
-Ali, ako želite putovaćemo dalje.
-Dalje? Kuda?
Posle kraće stanke:
-Zajedno, u noć.
I putovaše dalje.
Zajedno u beskrajnu noć.
Jódal Rózsa: Úton
Összeszűkült szemmel, vigyázva kászálódott le a csikorogva megálló öreg, rozsdás autóbuszról. Valaki megfogta a könyökét, és segített letenni kis, kockás bevásárló kocsiját. Féltenek… mosolyodott el kesernyésen. Pedig még üres a kocsim. Figyelmesen kerülgette a szembejövőket. Nem a zebrán ment át, mert akkor sokat kellett volna kerülnie. Ment toronyiránt, s méricskélte, a parkoló autók között hol lenne a legalkalmasabb átevickélni a túlsó járdára. Erősen dobogott a szíve, amikor végre nekilódult. Nem látott kocsit az úttesten, egy mégis tülkölve, csikorogva megállt mellette.
-Nincs szeme? Vén hülye!
Nem méltatta válaszra, átiszkolt a túloldalra. A járda is kátyús volt, pedig ez már a belváros. Még üres kiskocsiját minden lyuknál felemelte, úgy emelte át. Inog a bal kereke, vigyáznia kell, nehogy még kiessen. Lassan haladt, nehezen szedte a levegőt. Olyan nehéz ez a télikabát! Azelőtt nem volt ilyen nehéz. És valahogy olyan hosszú lett. Lassan már a bokámat veri. Nem, azelőtt nem volt ilyen hosszú. Én töpörödök lassan összébb?
Hatalmas, poros, üres kirakatok mellett bandukolt. Mennyi üres, felszámolt üzlet! Amikor felfedezte magát az egyik üvegtáblán, szíven ütötte a kis, görnyedt alak, amely homályosan vibrált előtte hervadt, színét vesztő kalapocskájában. Kicsit kiegyengette a hátát. Milyen messze van még a sarok! Egy bankautomata előtt fiatalok csoportja trécselt. Elállták az utat.
-Pardon. Csak egy kis utat, ha lehetne…
Kelletlenül húzódtak arrább.
Mindjárt ott vagyok. De jó, hogy nem esik az eső! Akkor még az ernyőmmel is bajlódnom kellene. A táska, a kocsi, az ernyő… A kis üzletben barátságosan fogadták.
-Megjött a nénike!
Ismerősen mosolyogtak rá. A húsos pultnál álló kedélyes kövér hentes már elő is rángatott a pult alól egy hatalmas, teli nejlonzacskót.
-Ma szerencsére végre kaptunk vesét. Öt kiló. Örülnek majd a cicák!
Kopott kis ridiküljéből egy Milka csokoládét kotort elő, s szégyenlősen a pultra csúsztatta.
-Igazán nem kellett volna! – mondta derűsen a mészáros, és a vese súlyos csomagját nem tette a kosarába, hanem maga vitte oda pénztárhoz.
A pénztárosnő is, rosszfogú, fáradt arcú nő, készségesen maga tette be a nehéz csomagot a bevásárló kocsijába.
Milyen kedvesek! – nyugtázta magában, mialatt óvatosan, kínlódva áterőltette a magas küszöbön a gyenge, lötyögő kis kocsit.
Egykedvűen húzta maga után az autóbuszmegállóig. Milyen szerencse, hogy sikerült felfedeznie ezt az üzletet! Már sehol sem kapott vesét. Amikor a többi helyen rákérdezett, miért nem tartanak már vesét,a vállukat vonogatták.
-Bedarálják a hurkába, asszonyom – vetették oda.
-Pedig az én macskáim csak vesét esznek. Ahhoz szoktak- mormolta maga elé. – Hiába próbálkoztam disznósajttal, májjal, szalámival, pástétommal, még kolbásszal és halkonzervvel is, nem kellett nekik. Pedig azok drágább húsfélék. És a halat, állítólag, imádják a macskák. Hát az enyémek nem. Mi lesz velük, ha egyszer meghalok? Éhen halnak? Sámson, az öreg, az fog néha gyíkot, de Kormos, a kicsi, nem vadászik. Sámson valaha két-három kis nyamvadt egeret is hozott, odatette őket „ajándékba” a konyhaajtóm elé, de újabban nuku egér… Madarat, azt fog még néha. Tollaikat ott találom az ajtó sarkában. Annyi madár szorul be mostanában a városba! Ezek nem galambok. Messziről jöhetnek. Szegénykék. Tennék ki nekik szalonnabőrt, töpörtyűt, ezt –azt… Felaggathatnám a cseresznyefára, de nem lehet. Sámson levadászná őket.
Tűnődve gondolt a halálára. Nem magát sajnálta, hanem furcsamód a macskáit.
A buszállomáson nyugodtan várakozott. Tudta, hogy itt, az egyetemi város sarkán, ahova annyi, de annyi autóbusz tart, két, számára alkalmas autóbusz is megáll. A kilences és a tizenegyes. Az már gondba ejtette, lesz-e, aki a nehéz bevásárló kocsiját beemeli a buszba. Olyan magasak azok a lépcsők!
Sokáig ácsorgott. Egyik busz döcögött el a másik után. Végre megpillantott egyet, amelyen egy egyest vélt felfedezni. Megérintette egy közelben várakozó férfi karját.
-Megkérhetném, hogy beemelje, ha megáll?
-Persze, bólintott az,de egy éppen leszálló atléta termetű másik, meglátva a kiskocsit, útközben, lendületből felpenderítette a számára lepke- könnyűségűnek érzett kis vacakot.
-Ide teszem a bejárathoz. Itt jó lesz?- s már ugrott is le az induló-félben levő alkalmatosságról.
Balkézzel görcsösen kapaszkodott a jegyellenőrző automata rúdjába. Kocsiját térdével nyomta a rúdhoz, jobb kezével pedig, karján kis, kopott ridiküljével, lázasan kutatott kabátzsebében a jegye után. Szédült. Csak el ne vágódjon! De nem, ilyen veszély nem fenyegeti, újabban annyi az utas, hogy úgy gyömöszölődnek egymáshoz, mint a szardíniák az Éva-konzervben.
No végre! Sikerült az automatához értetnie a jegyét. Elégedetten, fáradtan szusszantott egyet.
Az ajtónál ülő megnézte magának az izgalomtól kipirult, keskeny,műfogsoros ajkát idegesen nyalogató-harapdáló nénit, akinek azért azon a ráncos, beesett száján, egy kis, nyilván merő szokásból felkent, leheletnyi rúzsmaradék is vöröslött. Némi gondolkodás után megérintette a kabátujját, és átadta neki a helyét.
Milyen kedves mindenki hozzám! – tűnődött. – Nagyon gyászosan festhetek.
Aztán csak ült magába roskadva. Jól esett ülnie. Sokáig körül sem nézett. Nagyon fáradtnak érezte magát.
Egyszer, sokára, mégis feltekintett.Valahogy furcsállotta, hogy nem ismeri fel a házakat, parkokat, útjelző táblákat, amelyek mellett elhaladnak. Egyre több lett a palánk. Mikor kerültek ezek ide? Nem emlékezett rájuk. De hát annyi felé építkeznek! Mindenfelé ideiglenesen terelőutakat iktatnak be.
Egy idő után azon vette észre magát, hogy kiürült a busz.
Én lennék az egyetlen utas?
Utaztak tovább.
Kicsit talán el is bóbiskolt. Közben az anyja jutott az eszébe, ahogy egy szelet kenyérrel és egy darabka szürkére vénült étcsokoládéval a táskájában, a munkahelye felé talpal. Nem is csoda, hogy később annyit kínlódott a gyomrával.
Egyre jobban besötétedett.
Kigyulladtak az út mentén a lámpák.
-Merre járunk most? –kérdezte gyanakodva a vezetőt.
-Maga még itt van?! – csodálkozott az rá. – Hol akart leszánni?
-Az egészségügyi középiskolánál. Tudja, ott, annál a kis parknál.
-Ez a busz nem áll meg ott.
-De hisz mindig megállt!
-Ez? Soha.
Megállt benne az ütő.
-Akkor most mi legyen? Megállhatna valahol, ahol átszállhatok… valamire… egy másik buszra, ami elvisz… valahova… közelebbre?
-Nincs útközben olyan hely.Ez egy másik vonal. Érti? Sajnálom.
-De hát akkor…
-Értse meg: én ma már nem állok meg.
Lefagyott.
-Ezt hogy érti?
-Lejárt a munkaidőm.
-Akkor velem most mi legyen? És a vesével. A cicák már várják. Nagyon várják! Ma még nem is vacsoráztak!
-Ha akarja, kiteszem.
-Kitesz? Jaj, ne! Hol?
-Bárhol, ahol kívánja. Nem érti? Maga most púp a hátamon! -Bárhol? Bárhol… Csak úgy? –Vadul kalapált a szíve, szédült. Minden erejével, mint utolsó menedékbe, egy biztos pontba, az ülés szélébe kapaszkodott.
-Az út szélére. Itt már nincsenek megállók.
– Már megállók sincsenek… Hát akkor hol vagyok? Hol lehetek?
Megtapogatta magát. Vagyok én még egyáltalán?
Koromsötét volt. Mintha a lámpák sem égtek volna már.
Csöndbe burkolóztak. Csak a kerekek súrlódása hallatszott.
Gondolkoztak.
Gondolkoztak?
-De ha akarja, utazunk tovább.
-Tovább? Hová?
Kis csend után:
-Együtt, az éjszakába.
S utaztak tovább. Együtt, a végtelen éjszakába.